Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)
"Színpadi formabontás"
niség egy része), környezetéhez való viszonyának és igy tovább és igy tovább. Mindezek és még sok egyéb tulajdonságai befolyásolják abban, hogy hogyan végzi el a szerelést. De egy nagy elvi és nem csupán fokozati különbség van e tekintetben a művészi munka és minden más munka között. A művészi munka nemcsak egyéni, de egyéniség tevékenysége. Ezen azt értem, hogy más munka is egyéni tevékenység ugyan, de az eredményből, mondjuk a kész kapcsolóból, nem lehet viszszakövetkeztetni készitője egyéniségére, legfeljebb arra, hogy a munkát jól végezte el, vagy rosszul. A művészi munka azonban mindig tükrözi alkotója egyéniségét! És ha nem tükrözi, akkor nagyon gyanús, hogy epigonról, nem eredeti alkotóról, csak utánzóról van szó. Mindez számomra olyan természetes, hogy röstéllek rá példát mondani és utalni mondjuk Cézanne és Gauguin, Wagner ós Verdi vagy Dosztojevszkij és Tolsztoj különbségére. Ez a drámában és a szinpadi művészetben sincs különben. Euripidész formailag sem tudta alárendelni magát a szophoklészi drámának, mint ahogy gondolkodásban sem. De hát egy olyan elmélet, amely a forma kialakulásából teljesen kikapcsolja az alkotó egyéniségét,mit kezd az olyan renitensekkel, amilyen Lope de V e ga? A francia drámában akkor szokásos idő és hely egységét folyton számonkérték tőle. Még Cervantes is megrótta, hogy nem követi az antik példákat és ráolvasta, hogy "nem lehet nagyobb esztelenség, mint mikor valaki, aki az első felvonásban még pólyás baba, a másodikban szakállas férfi". Vagy hogy egy darab első felvonása Európában, a második Ázsiában, a harmadik Afrikában játszódik. Csaknem szóról szóra ugyanezért nevezi őt Boileau is "rimeur delà les Pyrénées"nek, a Pireneusokon tuli versfaragónak. Elképzelhető,milyen gúnnyal válaszol ez a fékezhetetlen és kiapadhatatlan képzeletű fenegyerek ezekre a kifogásokra, önmagáról pedig ezt mondja: Én hogyha hozzákezdek egy darabhoz, Minden szabályt elzárok hét lakattal.