Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

Bevezető a modern drámához

Bevezetőül a modern drámához a legegyszerűbbnek az látszanék, ha ismertetnénk a modern drámai irányzatokat, azok legjelentősebb alkotóit és müveit. De az adott keretek között ez az egyszerűbb feladat végrehajthatatlan. Ha nem szólunk egyébről,csak a szocialista realista dráma uj helyzetéről, aztán sorra menve a világ többi részében, Amerikából csak O'Neillről, Millerről és T. Williamsről beszélnek, Franciaországban csak Giraudoux-ról, Sartre-ről, Camus-ről, Anouilh-ról, Cocteau-ról, Claudelről, illetve Ionescoról és BeckettrŐl, Angliában egyedül Eliotról, Spanyolországban Lorcáról, Olaszországban Pirandellóról, esetleg még Ugo Bettiről, Németországban Brechtről, Svájcban Dürrenmattról és Max Frischről, és nem emliténk Amerikában Thornton Wildert, E. Rice-t, Saroyant, Maxwell Anderson, Robert E. Sherwoodot, Inge-t; - Franciaországban Salacrou-t, Obey-t, Gabriel Marcelt, Soriat, Montherlant, Jean Genet-t, F. Marceau-t, Bernanos-t, vagy Marcel Aymét és Roblés-t,nem emliténk az egész, nagyon eleven uj erőre kapott fiatal angol drámát, amely végre felborította a szenvedélytelenül társalgó szinpadi szalonok falait: John Osborne-t, Weskert, Audent, Delaney-t, Koppot, Pintért, Brendan Behaut, Ustinovot, nem is szólva a régebbiekről, Christopher Fry-ről, Priestley-ről, Terrance Rattiganről, vagy a nagy ir kommunista O'Casey-ről, nem említenénk az ugyancsak megújulni indult spanyol drámát, Mihurát, Veilejot és a többieket sem az osztrák Hochwöldert, sem az általam is csak töredékében ismert skandináv szinházat, sem nem beszélnénk hazai drámánk helyzetéről: mindennek mellőzésével is egy-egy