Kerényi Ferenc: A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium színházi iratai 1. - 1946-1949 (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 25., Budapest, 1990)

éppen elég. A próbákon sem tartottuk be a legnagyobb pontosságot, később kezdődtek, mint kellett volna. Önfegyelmezetlenségek jeleit tapasztaltuk, amikor még mindig felvetődött a sztárizmus szelleme, nem tettük teljesen magunkévá azt a célt, amely felé elindultunk. Éppen ezért szükségét látom annak, hogy kritikát gyakoroljunk. Ez okozza azután a változásokat. Emlékszem arra, hogy azelőtt a Nemzeti Színháznak milyen nagy baja volt az, hogy ha valaki idekerült és itt maradt évtizedekig. Megszoktuk, végül a társulatnak egy igen nagy része ezután használhatatlanná vált. Reméljük, hogy a jobb munka mellett a szezon végén ilyen nagyarányú változásokra nem lesz szükség. Kevés a rendező, de ez a baj sem olyan veszélyes, de ebbe sem nyugodhatunk bele. A rendezőhiány pótlására felkérjük művészeinket, hogy úgy is, mint a szakmának egyik gyönyörű részére ha kedvet és adottságot éreznek magukban, jelentkezzenek. Mindenkit nagy örömmel veszünk, ha ezt a munkát is választják a színészi munka mellett ... A rendező a múltban korlátlan úrnak hitte magát - mindenek felett, ami azután rossz ellentmondást váltott ki. A rendező cézárként viselkedett és eluralkodott a színpadon. Mi ezt az ellentétet szeretnénk megszüntetni. A természetes ellentét esetleg fennáll a jövőben is, hiszen a rendezőnek az a kötelessége, hogy lerakja a darab csontvázát, mert ezt kell élettel megtölteni a színészeknek. Ha nincsen csontváza a darabnak, nem lehet életet adni annak; ennek a kettőnek ellentmondani nem szabad. Színészi munka nélkül pedig a rendező sem boldogul, tehát a rendező nem sajátíthatja ki a színházat. A színészi munkára 370