Kerényi Ferenc: A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium színházi iratai 1. - 1946-1949 (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 25., Budapest, 1990)

Még a zajos közönségsikert aratott Szentivánéji álo

m előadásaival kapcsolatban is meg kell jegyeznem, hogy legyünk egy kissé ünneprontók, és nézzük meg ezeket az előadásokat: tipikus példák, hogy mennyire nem szabad összeütni az előadásokat. A próbákat előbb kellett volna kezdenünk, közelebb kellett volna vinni művészetünket a közönséghez, ez teljes mértékben nem sikerült. Az a határozott véleményem, hogy Shakespeare és Moliére, ezek a nagy klasszikusok, ezek az igazi realista színpadi szerzők, akik tekintettel arra, hogy koruk összefüggéseit sajátosan ismerték fel, mondanivalójukkal minden kornak szólnak, ezeket minden népnek írták. Shakespeare egészen bizonyos, hogy nem írt mesét azért, hogy becsalogassa a közönséget. Shakespeare nem operettíró, nem szórakoztató, abban az értelemben, ahogy ellenfeleink beállítják. Ellenfeleink azt kívánják, hogy adjunk szórakoztató darabokat - ez azt is jelenti, hogy vonjuk el figyelmüket a valóságtól, akiknek a valóság feltárása nem kellemes. Nekünk és Shakespeare-nek ennek az ellenkezője az érdekünk. Nem meséket írt, mint ahogy bármilyen Shakespeare-né1 a mese másodrendű valami, első az, amit mondani akar a közönségnek. Ebben állnak ellentétben a korszerűségek nemcsak a magyar írókkal, de a magyar színészekkel is, akik ha a mai világban írnak valamit, akkor is elbeszélik a kényes kérdéseket, ellentétben Shakespeare-rel, aki állandóan a mi számunkra valót is tud mondani. Felismeri, hogy a Szentivánéji álo

m sem lehet tündérmese. Tündérmesét mondani azoknak érdeke, akik a földről el akarják vinni az embereket. Shakespeare-nek nem volt ez a célja. A tündérek azért tündérek, 368