Szigeth Gábor szerk.: Vahot Imre válogatott színházi írásai 1840-1848 (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 12., Budapest, 1981)

SZÍNIBÍRÁLATOK

és esztelenebb valamit képzelni sem lehet. Már most mondja meg az igazságos olvasó : van-e joga egy illy lehető legroszabb drámaírónak bármilly színmű felelt is élet-halálra bíráskodnia , annál kevésbbé csak ugy könnyedén lllymálólag szólnia olly írók müveiről, kik már a drámairási pályán némi érdemekkel bírnak ? Nyomorult tanító az, ki jó tanítvány aoha nem volt; — azt tartja a közmondás. — Aztán épen H. ur vádolja müvemet erkölcstelenséggel ugyanakkor, midőn kézzelfoghatólag önmaga követ el bűnt. Ô ugyanis nem pirul azon hazugsággal elöállani, miszerint müvem első előadásakor a harmadik felvonás után minden néma éi oien'ilai maradi. Nem igaz; a közönség részéről épen ekkor keletkezett a • legnagyobb zaj ; Egressyt és a szerzőt ekkor hivák ki a legnagyobb lármával éa tapaok közt; mi különben koránsem legbiztosabb mérlege a darab jóságának ; de ha a kritikus épen az ellenkezőnek előadásával akarja a mû hitelét rontani : — ez valódi esúfság éa rosz akarat. S illy ember az én bírám soha nem lehet. Mi az Ungar epés bírálatát illeti, erre nézve is azt mondom, hogy nincs voksa az én müvem felelt, miután ö a magyar és a keresztény drámaírók irányában úgyszólván aoha nem volt méltányos. És végre o Honderűben bizonyos Zerffl — vájjon ki légyen ö? — valódi betyáros károm-