Szigeth Gábor szerk.: Vahot Imre válogatott színházi írásai 1840-1848 (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 12., Budapest, 1981)

NEMZETI SZÍNHÁZ

csak úgy veszem a' dolgot a* mint van. Eredetileg csak a' vallások miatt üldözött, és kiszenvedett nagyobb embereket nevezek martyrnak (vértanának), 's őket többnyíre a' szentek, a' boldogságosak' sorába emelték, sőt a' nép még most is egy értelemben veszi a' szentekkel. Később más nyilcános pályák'

1 szenvedő 's üldözött jeles embereire is átviteték e' nevezet, de csak igen» ritkán, 's ágy, ha nagy érdemekkel birtak. Itt tehát, midőn e' szent bélyeget magok a* színészek ütik egykori önmagokra, vagy általában a' vándorszínészekre, csak illy kérdés táraadhat: valljon van-e oknk és érdemök arra, hogy magokat nyilvános martyroknak nevezzék? Felelet: egyátaljában nincs! mert először: vándorszínészeink'nagy többsége egészen nemmùre'sz voit 's most is az; másodszor : mert nem üldöztettek annyira és felényit sem szenvedének. mint Írásban mondatik felölök: sőt már akkor is boldogabb állásnk Tala, miat hazánkban több néposztálynak. — És jelenleg a' közölök Budapesten müvészszé váltaknak*— bár fizetésök aránylag az operistákéihoz nagyobb lehetne — legkevesebb bajok sincs, hacsak magok nem keresik azt; mi velők búsulunk, velők örülünk, lársalguak; ők egyenlők velünk; de, tán mint F. akarná, felettünk semmi esetre nem állhatnak. — Egy hiány van martyrságról irt czikkemben, igen sajnálom, hogy erre, F. úr helyett, magamnak kell figyelmeztetnem azt a' harczias természetű, de hibáját szívesen elismerő Vaehot Imre barátomat. Én ugyanis, a' vándorszínészeket, művészet és nemzeti nyelvünk' előmozdítása' tekintetében, általában csak roszabb oldalról ismertetem meg. Bocsánat ! e' részben nem lehet tőlök minden érdemet eltagadni, de túlságos sokat sem tulajdonítani nekiek. Azt azonban kereken tagadom, hogy, mint F. 'mondja, vándorszínészeinket mind rosz erkölcsiteknek nevezem; nézze csak meg értekezésemet, '« az ott álló többnyire szó megsemmisiteudi elmagyarázási szándékát. Egyébiránt mi a' színészek' annyira kikiállott erkölcstelen éltét illeti, erre nézve én azt tartom , hogy az ő árnyoldaluk csak azért feltűnőbb a' miénknél (kik szinté nem dicsekhetünk valami sokratesi morállal), mert velők a' nyilvános pályán mindennap találkozunk (mi több, estve, mikor a' feketét fehérnek , 's ezt amollyannak szoktuk nézni), 's igypri-