Kerényi Ferenc szerk.: Egressy Gábor válogatott cikkei (1838-1848) (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 11., 1980)
A színészi önigazolásra térvén, Egressy most már rendelkezett elég tapasztalattal ahhoz /bécsi, müncheni, stuttgarti, párizsi előadásokat látva/, hogy a szinészet nemzeti jellegéről és változó korstilusairól értekezzen: "A franczia szinész játéka például, a németé mellett, éneklőnek, túlzónak, örjöngőnek, szóval természetlennek fog tetszeni, valamint viszont a német, a franczia mellett száraznak, hidegnek, pedánsnak, unalmasnak." A szinészeti korstilusokról szólva Roscius, Garrick, Talma és M e gyeri változó felfogásának példájával érvelt. /E gondolatkör mögött világosan felismerhető Henszlmann Imre hatása,/Az a szinész, aki itthon már 1842-ben archaizálni tudott, érthető örömmel nézte a fennmaradt és élő historikus stilust, a Théâtre Français előadásmódját, a klasszikus tragédiák színre vitelekor. A stilus, amelynek gondos leírását is adta, két ponton rokonitható Egressy gyakorlatával, örömmel hallgatta a nyelv természetes időmértékének kizengetését, amely a Théâtre Français stílusában már az énekbeszéd határán járt, de - enyhébb változatban és alapelvként - a magyar romantikus szinpadi szavalatnak is alapja volt. A taglejtések szenvedélyességében viszont igazolva láthatta saját korábbi kisérleteit. Ugyanezt a szenvedélyességét - egyesülve a nőiesség követelményeivel - tartotta fontosnak Mélingue asszony alakításában, erre emlékezett szivesen a bécsi Schröderné játékában és most, utólag tudjuk meg, hogy Rettichnéből viszont ezt hiányolta. Az igazi, nagy és - mondhatni - összegező élmény: Rachel. A róla adott három szerepleirás inkább a felsőfokú jelzők gyűjteménye, mint higgadt és részletező megörökítést kétségtelen, hogy benne találta meg Egressy a szinészeszmény akkori, legteljesebb megvalósulását. Egyaránt ünnepelhette ezúttal a tehetség és a tudatosság eszményét, az érzelmi skála teljességét, a "szende szemérem"-től a "határozottság és tevékenység hangján" át a "lánczait széttépett indulat" ábrázolásáig, az egyénítés tökéletességét, a stilus biztonságát, a klasszikus tragédia kötött versformájának változatos előadását. Egyetlen hiányérzete volt: Rachel nem játszott Shakespeare-szerepeket.
