Bacsó Béla: Ady színpadképei (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 8., Budapest, 1978)
görög tragédiák fátuma fejeink fölött suhog ma is. Sokan talán nevetni fognak a furcsaságon, hogy valaki darabban ir.ia meg, hogy darabot nem ir " — mert nem irhát abban az értelemben, ahogy a tragédiát általában elképzelik. Elképzelhetetlen a modem művészeti fejlődést tekintve, bármely format kanonikus módon tételezni. "... Ti fölvittétek a szinpadra. .. !" De ez lényeget tekintve monológ, a misztikus en vallomása. A műhelyben c. szinkép világosan árulja el, hogy nincs többé történelmileg készen adott formakánon, csak formák léteznek, s mivel a tragikum feltétele a kérdezés, a határok történeti-filozófiai elgondolása, ez egy monolit világgal szemben lehetetlen. Ezért merőben új "drámai" forrnak jönnek létre. Ady mint igazán nagy költő, pontosan reagálta le e negativ történeti állapot, az ember embertől való elválasztóttsagának, a Nincs—világ társiatlanságának reménytelenségét. "A mai Magyarország egy bátortalan nagyobb arányú, de össze-vissza valami egy káosz. "'" A káosz tagadása a megváltás teremtése, a társhivc gesztus, mely ott van Ady szinképében. "... Ady érzékelte megszűnt a dialógus lehetősége a 'másik' ember is már fikció csupán, megmaradt a magánbeszed, a monologvers." A távolság ember és ember között - művészileg - csak a helyes alapokon nyugvó forma által csökkenthető. A szinpad ennek mindig első fóruma volt. "A szinpad irodalmi törekvése kezd arra az útra térni, amelyre rátért minden irodalmi és művészeti törekvés. A korszak s a kor emberének magyarázására, szimbolizálására s irányítására.., így hódit a hazug naturalizmus helyett a belső valóság , mely a legtöbbször csak 8
