Bacsó Béla: Ady színpadképei (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 8., Budapest, 1978)

szimbólum

."7 Hogy Ady szinképe - maként egy korabeli kritikusa, dr. Krüger Aladár, a Tiszántúl 1902. szeptember 28-i számában irja - "... nem szindarab, csak egy torzó

, melyen a szépség nyomait fel lehet fedezni..." Ady végeredményben engedményeket tesz egy hagyományos drámai formának - melyben a dialógus mint történeti feltétel adott - s igy gyakran a dialógus kényszer következtében üressé válnak - mintegy önmaga kritikáját nyújtja a mü - a párbeszédek. A monologikus dráma hőse nem a színpadon keresi társát, hanem a szemek osszetalálkozását, az egymásba érő tekintetek poézisét teremti meg. A tekintet keresése mindig fellelhető Ady művészetében. "Sokat utaztam világéletemben, sokat láttam, de olyan szép utazásokat, mint akkor, amikor Ady Endre szemében utaztam - soha !"

D E harmonikus egymásba-nézés adja e forma katarzisát, mert őt nézem, hogy magamat lássam, mert magamat nézem, hogy eggyé váljak vele - s mint Novalis irja: "A szinház az ember tevékeny reflexiója önmaga felett." így állit ja elő ez az uj drámai forma e tevékeny reflexiót, igy áll előttünk a költő-hisztrió prófétáló hite, igy teremti meg a lelkek forradalmát a fiatal Ady Endre. Mert "Megváltást sóvárog a világ: uj próféciákat, uj titkokat, uj színeket, uj igazságokat és uj örömöket... Ebből adjon nekünk az uj kor hisz tri o ja. nr S mint a kritikák mutatják, Várad értő közönsége volt az egy estén bemutatott három egyfelvonásosnak, Adyén kiv'îl Biró Lajos - Adynak e korszakban legfőbb barátja - és Dénes Sándor müveit mutatták be. A bemutatót már napokkal előbb lázas, várakozó publicisztika előzte meg. "A Szigligeti