Bacsó Béla: Ady színpadképei (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 8., Budapest, 1978)

I. nemes úr: De Bondur őnagyságának akkor jött gusztusa a legveszedelmesebb szoknyára, amikor mi a legyilkolt mieinket temettük. II. nemes úr: Szilvia kisasszony kellett neki, a Demeter pap húga: mondhatom furcsa vágy a grófi vágy: mészárszék szaga kell hozzá. Kővár kapitánya! /ravaszul, tovább is halkan, szomorúan—tréfásan, aki lappangó dühöcskéket akar fölugrasztani/ De esze volt a gróf urnák, a girhes citromarcu asszonyát, urficskáit, kisasszonykait elküldte rokonságlátni külső országba, mikor megorrontotta a bűzt. De mikor mi rémüldözve átkoztuk azt is, aki az ölelést kitalálta, ő elcipeltette magának a legtilosabb asszonyfalatot. II. nemes úr: Igen, az áldóját neki, az én feleségem már lánykorában nyomorék deszka volt, hát még a gyermekek után. Én nem sajnáltam tőle sem a gyermeket, sem a javasasszonyt, pedig nekem tréfából sem volt szabad félrekacsintani sem. Jó, de hát most én is lakoljak, mert Bondur grófnak a jobbágy lány nem volt elég, neki egy fehér papkisasszony kellett?! Ha dühödt és gyászos nem volnék, bizony tán még hahotáznom kéne: az én nyomorék családomat legyilkolják, Bondur őnagyságáik röpdösve élnek. /Mélyről, lentről, a völgyből szűrt hangú, de nyugodt s elég zengő, muzsikás harangszó támlászkódik fel. Bondur kivételével mindenki nyugtalanul, szinte riadtan figyel, mintha az alacsony ajtó fölpattanását várnák./ /mit sem akar hallani maga körül, sokáig néz egy» a többinél ékesebb, nagyobb, főhelyi cimert, kenetes méltósággal/ Hm, ezek a Dedekek közeli rokonaim volnának, máig is folyik három nagy határsértési pör közöttünk. Bondur: 4o