Bacsó Béla: Ady színpadképei (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 8., Budapest, 1978)

III. nemes úr: /fiatal, kevés szavú, de megindulva majdnem zuhogó beszédű, csinos, csendes ember, belevág a gróf csacsogásába, de önmaga elé beszél csak/ Ez a vénfalvi harang. Vénfalvára szorultak a lázadók, de a harang csendesen kongat, talán megbeszélésre hivja a csürhét. Hát csürhe, veszett csürhe, de egy kis igazsága van, s én nem csodálkoznék, ha még a katonaság előtt ismét iderontana, s kitépné a belünket. Bondur: /vontatott, dicsekedő hangon folytatja/ Az én dédanyámat Dedek Klárának hivták, s emlékszem, hogy az apám udvarosai az én gyermekkoromban egyetlen nap tiz Dedek-jobbágyot vertek agyon. III. nemes úr: /most már hangosabban, mindenkihez/ Hát ha egy kicsit megkésve is, de a Dedek-jobbágyok fiai sem maradtak adósak, kár, hogy az én kedveseimnek kellett a legcsúnyábban lakolniok a Bondur— Dedek viszálykodásért. /A grófhoz/ Én értem már nem kár, nagyságos uram, gróf uram, nekem mar csak az anyám él, ha a menekülő úton agyon nem verték, vagy a szabaditó katonák kirabolva el nem hantolták. De ha Ditmar hadnagy katonáinál hamarabb bukkannának ide Demeter papék, azok bizony nem igen érnek rá emlékezni. Olyan egy halált hal a gróf úr is, mint az atyafiak emitt, vagy én, aki két és fél jobbágyomat sohse mertem pusztítani, félvén, nehogy megfogyatkoznának. Bondur: /gőgösen, gúnyos arccal hallgatja a szót, vállat von/ Látják kegyelmetek, mi lett a hires Dedek-várból: ez az ócska terem, ahová mi behajtódtunk, mint a kóbor, hajtott kutyák. No ez, véletlenül, épen maradt, mert meredélyfalon, magasabban, erősebben épült, s mert innen úgyse rabolhattak volna sokat. Én ma