Bacsó Béla: Ady színpadképei (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 8., Budapest, 1978)

Bondur: /hívogató erőltetett szórakozottsággal. kissé baktatóan sétál a terem hosszában s meg-megáll egy-egy fali cimer vagy hadi szerszám előtt/ Tanácsolnék valamit az uraknak: béküljünk és barátkozzunk végre össze, ha már összesodort bennünket ez a gyalázatos szélvohar. Ditmár hadnagyot talán hiába várjuk, zsörtölődünk, osztozkodunk, és úgy találunk mindjárt a másvilágra jutni, hogy az Úristennek sem telhetik bennünk kedve. Majd azt fogja mondani, hogy megérdemeltük az ebsorsot, mert közös halal-bajunkban is csak marakodtunk. Bizony, amilyen veszett a világ most, még azt se csodálnám, ha az Úristen elhatározná, hogy birtokos urakból magnak se hagy többet. I. nemes úr: /kopott, úri subán fekvő, mokány képű atyafi, csöndes hangon, gúnyosan a két társához/ Az Úristennek bizony lehet megbánni valója, hogy az ilyeneknek adja a sok-falus birtokot, vagyont. Most azután, ilyenkor, egyformák vagyunk, testvérek, egyforma urak, egyforma birtokosok. Hát fenenagy is most a mi egyformaságunk, mert azok a paraszt bestiák nem válogatják a nyársakat. II. nemes úr: De nézzétek csak meg különben is a grófot, milyen jámbor, istenes, jó lélek lett belőle, mintha nem miatta lángolt volna föl a pokol az egész Bond-sikságon. Kővár kapitánya: /egy nagy karosszékből már előbb odasettenkedik, közelebb a többiekhez, lefogott hangon, majdnem suttogva/ Azzal a veszett csürhével már régen és magunk el tudtunk volna bánni, ha Demeter papot meg nem vaditják.