Bacsó Béla: Ady színpadképei (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 8., Budapest, 1978)

elementáris érzése a hiábavalóság a lelkek gyötrelme és egymás gyötrése, melyből az olyan nagy alkotó, a credo, ut intelligam tartásával, formaadásának esztétikai-etikai teljességgel keres kiutat. Ami tehát abban igazolódik, hogy a színkép fokozottan a lira irányába tör, a lira merőben uj világstrukturáló tevékenységét akarja, a hit hazugságmentessé tételét kivánja. S mint rámutattunk, e lirai-misztikus jelleg megköveteli a néző tartását is, a forma követel. A "Félek, tehát vagyok..." életérzése tehát alapvető Ady világában, mellyel a negativ világállapotban csak a hit radikalizmusa állitható szembe. "Ady monumentá

lis élményévé vált az értelemtől megfőszq tott élet, a senki kezére jutott föld."^ Van még hitem, pokolgyujtó, merész, Szent grádusán megáll a gyönge ész: Az én hitem nem erkölcs, nem szokás, Az én hitem csodás, nagy álmodás, Az én hitem több, mint egy kurta óra, Mely összegyűjt szinháztalálkozóra, Az én hitem uj földre nyit kaput, Az én hitem pusztitani, ölni tud, Keserű könnyel szinig telt kehely: Az én témáim nem pihentek el... A szinkép ebben a versben teljesedik ki, lirai karaktere ebben is igazolódik - maga a vers később a Még egyszer kötetben Témák c. alatt jelent meg 1903-ban -, mert nincsenek határozott lehetőségek igy a minden értelemben vett "próza" határozott tagadásával érheti el a hitet, mely a lehetőségek felé tör. Credo, ut intelligam, hiszem, hogy megismerjem, mert ezen az "elátkozott magyar tájon a hiszem, hogy gyakorlattá váljon mindig percnyi tünemény volt, mert