J. A. Blacwell: Rudolf of Varosnay. (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 7., Budapest, 1977)

Hol felfal a gőg, halált igér a sors. Hát nem értitek a jós intelmeket? Villámok zengnek az égen, farkas üvölt az erdőn, Vijjog az éji madár a repkény fedte toronyban És vésztjóslón csattog a szárnya. Századokon át állta a hullámokat A hid, moszat lepte pilléreit - S most recseg alattatok - mire vártok? £1 innen! Ha késtek, elér a végzet." Elhallgatott. E pillanatban A villám tüze egy fenyőbe markolt, A láng felszökött s véres gyészfátyollal Lepte be a szint, felcsigázva a rémületet. Atyám megragadta a gyeplőt, Amit a megriadt paraszt elejtett, S vad iramban hajtott át a hidon. Alig értünk át, a hid összeroppant És a bömbölő ár mélyére zuhant. Újra felhangzott a vésztjósló kiáltás Érdes hangja, a Varosnayakra Olyan iszonyú átkokat szórva, Hogy a vér megdermedt ereinkben. Azután elhalt egy ördögi kacajjal, De csak azért, hogy újra felsivitson Utunk mentén a siri éjszakában. BLANKA Most értem meg anyádat. Azt kérdezte Találkozásunk pillanatéban: "Nem láttál senkit ezen az uton?" MATILDA. A látomás megülte lelkét, 27