Széchenyi István: Magyar játékszínrül (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 4., 1976)

én legalább nem vágyok, míg sorsom emberi. 'S valyon mostani privilégiait rendbontóink csúfságai közt, nem válnék e minden becsületes embernek egy magyar szinház kinpaddá? hol a' nemtelen és betyár magaviselet hihetőleg a' legmagasb lépcsőjét érné el, 's a' Múzsák szent hajlékától mindent visszaijesztne, a' mi jó izlésü, szemérmes és szép lelkű embereknek becses és drága? hol semmi sem hátráltatná azt, hogy éppen az sértessék meg leggyalázatosblag, ki legtöbbet áldozott hozzá, vagy ha kimehetnék is, azt néhánj' vakmerő primipilus gratiájának kellene köszönnie? Nem, nem ; ' illy jancsári tyrannismus alatt, hol sokszor azok a' fő vezérek, kik már mindenünnen kicsapattak , nem állhat fel jó szerencsével Játékszin. Éldegélhet, hervadozhat egy darabig, nem kétlem, de egész léte : csak véletlentül lesz függő, és soha, soha nem váland széptársasági varázsponttá, míg városunk azon lakosi, kiknek oroszláni erejöket ugyan nem igen csudálom, de annál jobban tartok összeröífenési hatalmoktul, vagy nem tartanak magok közt nemes emberekhez illő rendféket, vagy a' köztök dulongó becsület - felejtőket nem ragadja meg tüstént a' legszorosb törvény. Tudom az én kis pénzbeli tehetségem — melly végett valóban el nem bizom magamat, mivel már bölcsőmben lelem — nem lesz el-