Szilágyi Pál: Egy nagyapa régi unokájának (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 3., Budapest, 1975)

lefolyt időből egy pályatársam kinek én nem vétettem soha semmit, ily távol állt tőlem, de mégis mint régi úttörőt, őt is közömbös barátim közé számláltam. »JajI de Nemzeti Szinház tagjai vagyunk! s ő is egy a 'szarvtörő'-egyesültek közé tartozott s igy ő is a *le kell Dérynének a szarvát törni" collég iálLs* érzelemtől megkapatva fölszólalt: *En, Tekintetes Választmány azt gondolám /mert Déryné elvesztette hangját örökre és azt a nagy /!!?/ fizetést loo uj forintot mindig huzza/, le kellene szállitani fizetését.' ...ezen egyén az öreg Szilágyi Pál volt, ki az Ítéletet kibirta mondani reám. Midőn osztán jobban lettem s csakugyan fölléptem Rómeóba, a próbán ott találtam a szinpadon. Eléébe állok, reá nézek s mondám: *És én mégis énekelek! És az ur? Péllába már a koporsóba! Az ur birta én reám kimodani azon tanácsot, hogy fizetésemet lehúzzák! /Mert ő mindig olyan hecticuaan nézett ki, mintha halni készülne/...nagyon le,vagyok kötelezve. De hallja! még én aokáig fogok énekelni.••'•

, 1838 elején a azinház azerződtette Schodelnét, akiről Szilágyi olyan gyűlölködő elfogultaággal ir. Schodelné személye mindenkit irritált a színházban kivételezett helyzete, rendkívül magas fizetése miatt. Schodelné azonban tehetséges énekesnő volt, nagy művészi hatást tudott kiváltani. Népszerüsége kimagaslóan nagyobb volt a többiekénél. Ehhez persze hozzájárult az opera óriási kultusza abban az időben. Schodelnéről elfogulatlan értékelést kapunk Pukánszkynétól /igaz, ő nem volt kortársa, a hétköznapok kellemetlenségei nem süthetnek át sorain/, A Nemzeti Szinház százéves története c. munkája I. kötete 58-59. oldalán. Schodelnéról olvasva Szilágyi emlékiratának la?jait, kétaégbe kell vonnunk Szigligeti elfogulatlanságát, aki Szilágyiról ezt irja: "Nem szerette a pletykát, emberazólást, rágalmat, hizelgést, intrikát, áskálódást, goromba vagy sértő tréfát. Nem bántott