Szilágyi Pál: Egy nagyapa régi unokájának (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 3., Budapest, 1975)

zete", az első intézmény, amely a pályának végre biztonságot nyújt. Természetes, hogy az ilyen nagyjelentőségű megvalósulásoknak szemlélő és aktiv részese kiemeli, előtérbe helyezi Önmagát, több dicsőséget és fényt igényel a korszak dicsőségéből ós fényéből, mint amennyit meg is kapott. Az emlékezet megszépitő messzeségében még jobban kiemelkedik az érdem, a bebizonyithatatlan: övé az első gondolat, pl. a nyugdíjintézet eszméje /a 124. oldalon/; ő hozza a mentő ötletet, pl. amikor kieszközli, hogy Kassán játszhassanak /a 62. oldalon/; vagy övé a javaslat pl. a Nemzeti Szinház felépítéséhez hozandó áldozatról, a színészek felajánlásáról /a lo5. oldalon/; övé a megoldást hozható szervezeti elképzelés - pl. az operai személyzet tárgyában /a 134-136. oldalon/ stb. Szilágyi nemcsak Önmagával szemben elfogult, hanem pályatársaival szemben is. Pl. a kép, amelyet Dérynéről fest, éppúgy nem hiteles, mint ahogyan elfogulttá teszi sorait az a már-már gyűlölet felé hajló ellenszenv, amellyel Schodelnéról ir. Ezek a túlzások természetesen nagy mértékben eltolják a súlypontokat. Történeteivel és adataival szemben gyanakvóvá válunk, és gyanakvásunk sokszor beigazolódik. Nemcsak átbillenti a mérleget önmaga és kortársai érdemeir nek megmérésekor, nemcsak a azépitő távlat által hamisítja meg a tényeket, hanem a megbízhatatlan memória, az időrendbeli tisztázatlanság is pontatlanságokat okoz. Ha megvizsgáljuk Szilágyi pályáját, végigkísérjük munkásságának utján, érthetőbbé válnak ezek az indulatok, ezek a hangsúly-eltolódások, enyhe hamisítások, és kivillannak nemcsak Szilágyi Pál érdemei, hanem az emlékirat érdemei is, amelyek miatt ez a munka most ismét hozzáférhetővé válik. Szilágyi Pál anyja, Kelemen Magdolna, Kelemen László test vére volt. Valószínű, hogy pályája megválasztásában nagy hatással volt rá a nagy rokon, az "alapitó" közelsége, de