Cenner Mihály: Magyar színészportrék II. rész: Festmények, szobrok, domborművek a XIX. Században (Színháztörténeti könyvtár 18., Budapest, 1966)

Bevezető

szerübb volt köztük régtől fogva Barabás Miklós, Hosszú képmás-festésében nincsenek zökkenők, stilusváltozások: képei szolid polgári munkák, a szépnemnek tett némi bókoló engedménnyel, de biztos jellemzéssel, kissé átlagositott szinadással. Tökéletesen kielégítette a nagyközönség Ízlését, amely egészen az aprólékosságig elmenő kidolgozását különösen nagyra tartotta. Egyébként korszakunkban is teljesen a táblabiró-világ jegyében születtek meg képmásai. A sokat foglalkoztatott Györgyi (Giergl) Alajos erőteljesebb ugyan legjobb müveiben, de ő is inkább az elmúlt korszak visszhangja." Ez a hosszú fejtegetés alátámasztja a szinészportrékat illető kétségeinket és aggályainkat. Enyhe vigasz számunkra, hogy az első magyar szinészportrét Rehák József né Moór Annáról az a Donát János készítette, akinek hasonlatosságra való törekvését Kazinczy elitélően emiitette. Kazinczy esztétikai okokból elitélte, de igy legalább bizonyosak lehetünk afelől, hogy Moór Anna, az első magyar szinésznő csakugyan olyan volt, amilyennek Donát festette. De aggályaink vannak a továbbiakra nézve, hiszen az idealizálás szinte elengedhetetlen követelménye volt e kornak, s a jegyzékbe vett képek nagyrésze valóban azt, a festő előtt felöltött "férfi méltóságot" és "női szendeséget" ábrázolja, amiről fentebb Lyka is megemlékezett. Azt reméltük, hogy kutatásunk során számos olyan festményre bukkanunk, amelyre ráillik Lessing találó megjegyzése, s amelyet Emilia Galotti c. drámájában Conti festő szájába ad: "A művészetnek úgy kell festenie, ahogy az alkotó természet a képet elgondolta, anélkül a veszteség nélkül, amit az anyag ellenállása tesz elkerülhetetlenné; a pusztulás nélkül, amellyel az idő küzd ellene." A felkutatott képek láttán egyetértünk Lessing festőjével, aki igy sóhajt fel: "Hah! Hogy nem festhetünk