Cenner Mihály: Magyar színészportrék II. rész: Festmények, szobrok, domborművek a XIX. Században (Színháztörténeti könyvtár 18., Budapest, 1966)

Bevezető

lalkozrii sokkal kényelmetlenebb dolog volt, mint a szinpad hősei iránt érdeklődni. A harmincas évek közepétől fogva a közönségnek ez a gyengéje visszhangra talált azokban a folyóiratainkban és almanach jainkban is, amelyek képeket adtak mellékleteiken, rézmetszetü vagy litografált másolatokban: egyszerre gyakorivá lesz a színészek egy-egy szerepképe, Chladek Antal, Szathmáry-Papp Károly, Schmidt József, Barabás Miklós, Hóra Alajos, Kiss Bálint s mások készítik e célból a rajzokat egyre nagyobb menynyi ségben." (Lyka Károly Magyar Művészet 1800-1830.

) A magyarázat a grafikai alkotásokra vonatkozóan elfogadható s a gyakorlat ezt igazolta is. Mi a helyzet a festészettel? A színészek a vándorlás korában az arisztokraták, a nemesek, sőt még a honoráciorok által is lenézett "csepűrágó, bohém népség" voltak, annak ellenére, hogy közülük számosan nemesi családból származtak. Foglalkozásuk azonban rájuk nyomta a bélyegét. Színészeinknek a polgári társadalomba való beilleszkedése, különösen a fővárosban, a Nemzeti Szinház megalapításával kezdődik, de véglegessé csak a szabadságharcot követő években válik. (Jókai és Laborfalvi Róza svábhegyi szüretei, Lonovits alispán és felesége, Hollósy Kornélia társasági szalonja, Bulyovszky Gyula és Szilágyi Lilla irodalmi ebédjei stb.). Ezzel együtt jár a szinészek anyagi megerősödése, sőt fellendülése is. Vezető szinészeink a fővárosban "nagy házat visznek", közel a fővároshoz nyaralót épitenek^ (Gödöllő, Leányfalu stb.). A polgáriasodáshoz tartozik a szép és kényelmes, tágas lakás, amelynek egyik fő disze és egyben "a beérkezettség" fokmérője, a miniatűrt és kőrajzot felváltó olajportré, az arckép, "amelyből legalább ègy-két darab fel volt található nemcsak a gazdagabb nemesség, hanem a városlakó honoráciorok és jobb polgári családok lakásában is. Ha van műfaj, amelynek megítélésére mindenki hivatottnak érzi magát, úgy az