Mályuszné Császár Edit: Molnár György, a rendező (Színháztörténeti könyvtár 16., Budapest, 1964)

I. A mesterek és a mester

előkelő lehetőség volt csizmadiaszínekhez és fából összeácsolt ideiglenes építményekhez képest .Ezeknél nem lehetett korábbi tapasztalatokat értékesíteni, mert ha Kolozsvárott elfért a színpadon ez, vagy az - a kolozsvári Farkas utcai színház szinpadtere is csak 13 »16 m szinpadnyilással és 13,23 m mélységgel dicsekedhetett -, Marosvásárhelyen vagy Déván, Szegeden vagy Kecskeméten már más arányokkal kellett megbirkóznia nemcsak a szerepét alakító színésznek, hanem a berendezésről, világításról gondoskodó ügyelőnek A látványosság utáni vágy csak a század harmincas évelben vált uralkodóvá. A kor meg is teremtette igényeihez a maga embereit: Telepi György, a szcenikus és Fáncsy Lajos, az első valódi rendezői tehetséggel megáldott magyar színész személyében. Mindketten hamarosan a fővárosba kerültek és a Pesti Magyar Színház, a Nemzeti viszonylag kiváló feltételei között működhettek. A vidékkel való kapcsolatuk 1837 után (Telepi esetében korábban) már csak esetleges. Még meghívják szcenikai szakértőnek egy-egy vidéki városba: Fáncsy,mint kedvelt romantikus színművek hőse, elmegy vendégjátékra és szóval, példával rendezi a meghívó együttest. A vidék azonban nem tud lépést tartani a nemzeti színházi fejlődéssel, mert a műsort átveheti ugyan, de az anyagi körülmények, a közönség, sőt a művészi előfeltételek is mások. Honnan tanul tehát a vidéki rendezés? Az esetek igen elenyésző részében külföldi - német szakirodalomból. Ugyancsak elenyésző számban német vándortársulatoktól. Ezek ti. már a harmincas évek derekán nemcsak népszerűtlenek, hanem szegények is, maguk sem sokat nyújthatnak. Marad a nemzeti színházi példa mellett még egy forrás; a magyar irodalom. Németül nem mindenki tud olvasni, magyarul minden színész. Szakirodalom nincs ugyan még, de van szépirodalom, vannak folyóiratok. Folyóiratok régi évfolyamai. Erre a hatásforrásra két klasszikus pél-