Mályuszné Császár Edit: Molnár György, a rendező (Színháztörténeti könyvtár 16., Budapest, 1964)
IV. A nagy rendező (1863-1875)
nyitotta a nézők szemében Shakespeare géniuszát. Az a megjegyzés ellenben, hogy a tánc jelenet a felvonás közepére, nem pedig a végére kívánkozik, helytálló volt. A rendező intézkedésének indokát a fentiekben már megmagyaráztuk. A színre alkalmazás többi része egyhangú dicséretben részesült. "Szebb felhőzetet, légiesebb, titokszerűbb azurkört ekkora szinpadon - mint a mienk - nem láttunk, mint midőn a földtekén hold és csillagok közt az idő fölmerül, elmondva prologját. S amint az egész felhővilág el-elvonul szemünk előtt s egyszerre a juhásznak kis laka előtt, a viruló völgyben találjuk magunkat, mintegy villámcsapásra, anélkül, hogy a felhők, mint rendesen, fel-felakadtak volna és a lelógó foszlányok kaczajra indítanának, ép ugy meg vagyunk lépetve, mint az utolsó felvonásnak leírhatatlan tündér palotájában. Egy odalehelt, csillogó, kék fényben ragyogó világ ez,melylyel a szem alig tud betelni.Molnár még budai igazgató korában s azóta egész sereg fantastikus palotával és csoportozattal lépett föl, ennél azonban gyöngédebbet még az ő termékeny képzelme sem teremtett,"- irja a Pesti Napló. A Pester Lloyd csaknem ugyanezeket a kifogásokat, ill. lelkes dicséreteket mondja el, a Fővárosi Lapok azonban kissé fölöslegesnek tartja a sok hűhót, éppen a Téli, rege körül, "...sok remekebb oly müve van a nagy angol költőnek melyet színpadunkon még nem láttunk, vagy csak Igen régen." De elismeri, "hogy a nemzeti szinpad még sohasem birt oly rendezőt, ki a látványosságokra, a csoportozat ok életteljességére annyi érzékkel és képzelemmel birt volna, mint Molnár György. ... a mi toldott-foldott színpadunkon a látványosságok szabatos folyását« kivált a változó jeleneteket, minő itt több van, nehéz elérni, s a ki eléri,annak valódi izgalom közt kell működnie." A szinmü un. belső rendezéséről kevesebb szó esik,nem mindha ott mindentől el lett volna a sajtó ragadtatva, hanem mert még nem volt teljesen tisztában a színészi alkotás és a rendezői géniusz összefüggésével. Egyetlen észrevétel hangzik el arról, hogy Molnár játéka izgatott volt, bizonyára azért, mert rendezett is. Hogy Vizváry feledtetni tudta Autolycus szerepében elődjét,Szerdahelyi Kálmánt, hogy a fiatal Jászai Mari - "Kassayné" - mértéktartóbb volt, mint egyébkor, Pintér jól szavalt és Szigeti Imre
