Mályuszné Császár Edit: Molnár György, a rendező (Színháztörténeti könyvtár 16., Budapest, 1964)
IV. A nagy rendező (1863-1875)
ha mással áll szemben, oly színlelő, hogy Annánál Igazán szerelmes, Eduard haldoklásakor Igazán fel van lázadva csupa nemes indulattól, igazán sajnál, Igazán szánakozik stb. Molnár is tudja mindezt, de néha-néha eltér ez útról. A többi, amit mondhatunk, csak ennyi: egyszerűség, keresetlenség, s akkor Molnár kitűnő buzgalmát s értelmét melylyel Richárdjának most is imposans, sokszor fenséges alakját tudta megteremteni - méltó jutalom fogja kisérni. Felekyné szépen, nemesen játszott, egyetlen hiány, hogy több szenvedély kellene Lady Anna hangjába. Szigeti Imre, Náday, Komáromy, Nagy Imre, üjházy szorgalmasan működtek közre, Bercsényit pedig kiváló dicsérettel kell kiemelnünk. Elejénte jelentéktelen volt ugyan, de később 1gen jól adta Buckinghamot. A nők közül Kassayné nem jól osztotta be szavalatát és sokszor egyhangúvá lett. Ha szenvedélyesebben fogja fel Margitot, változatosabb lehet rajzában is. Szatbmáryné, Gábos Irma, Paulayné, Vizváry, Pintér jól játsztak. M "5. Ez a kritika olyan szinpadismeretet, dramaturgiai tudást, színész-lélektani tapasztalatokat tükröz, hogy érdemes elgondolkoznunk, ki rejtőzik anonimitása mögött. Ki lehetett az, aki történeti szemléletű megjegyzéseket tesz a Nemzeti Szinház hivatásáról, pontosan tudja, hogy Egressy 1847-ben (!) mit csinált, tisztában van a rendezőre nehezedő lelki nyomással, és véletlenül elszólva magát, elárulja, hogy Molnár játéka Lady Anna fátyolával nem spontán ihletésű fogás, hanem már próbák hosszú során látható, sőt kifogásolható volt? Gyulai, Szász, Salamon, Greguss, Vadnay nem jöhetnek számításba, mert sem nem rendelkeztek ilyen gyakorlati színházi látásmóddal, sem nem ismerhették 1847-ben Egressyt. Bajza, Vörösmarty, Erdélyi régen halottak. Az egyedül lehetséges személy: maga a szinház igazgatója, a tragédia fordítója, Szigligeti. Szigligeti régebben ia rendszeresen irt kritikát a Pesti Naplóba, ugyanoda, ahol ez megjelent, A hetvenes é— vekben ilyen irányú munkásságát az irodalomtörténet nem tartja ugyan már nyilván, de mind a kizárásos alap, mind a senki másban nem egyesülő hatalmas szaktudás rá vall. Hogy a sok dicséret ily módon kicsit furcsa mellékizt nyer, az
