Mályuszné Császár Edit: Molnár György, a rendező (Színháztörténeti könyvtár 16., Budapest, 1964)

IV. A nagy rendező (1863-1875)

te magát a néző lelkében. Mikor Egressy 184-77ben először jatszta Richárdot .szintén itt tévesztette el. 0 könnyedén, szinte tréfálva köszöntött he, a guny, az önmaga feletti elkeseredést szinte tréfálva adta, ennek következtében az alaphangot megtartva, találkozása lady Annával elménczke— dési harczczá lett. Molnár patheticusabb egyénisége ily hibába nem eshetik, de ő sem ragadta meg a nézőt el so bravour-jeleneteivel. A monológok szavallatát valamivel kérletlenebbül (keresetlenebből; lehet nyomdahiba is. Mályuszné) kivennék s Richárdot olyan gazembernek óhajtanok látni mindjárt elejénte. kinek a gazság természete, lénye és vére: ki gazember mar ösztönből is. A lady Anna találkozáséban Molnár igéztette magát,de nem igézett, s nagyon magának játszott. Az oly fogások pedig, mint Anna fátyolával, ha ihletből, ösztönszerűleg jönnek, szépek lehetnek, előre elkészítve nem felelnek meg Ízlésünknek. Fönnebb azt mondtuk, hogy néha a gond nagyon meglátszott alakján, ezt illusztrálhatjuk azon arczjátékkal, melylyel Eduard király utolsó beszédét kiséri. Akarjon egypárszor közbe szólani, ez elég, de ha arcza e szándékot mindegyre mutatja, fárasztóvá lehet. Nem akarjuk eldönteni, mi helyesebb s jobb az álom látás alatt, ha Richárd hánykolódik, vagy pedig nyugodtan, mereven fekszik - megvalljuk azonban, hogy mi azon felfogásnak, mely a nyugtalan alvást pártolja, barátai nem vagyunk. Mit kell itt megtudnunk? Azt. hogy Richárdot a lelki ismeret furdalja. Kell-e ehhez hánykolódás, nem látjuke a szelleme(ke)t, nem halljuk-e szavukat s nem borzadunk-e Richárddal együtt ez alatt, minek lássuk még külsőleg is azt élettelj jel festve, a miről mint belső tusáról ugy is tudunk? Az álom utáni nagy monológ alatt Molnár - ha testileg nem is volt fáradt, de lelkileg a roppant munka végeztével, ugy látszik, ki volt merítve. E monológnál Molnár eltért a rendes felfogástól, ő nem esik le ágyáról, nem térdelve, ágyába kapaszkodva mondja el ama nagy párbeszédet önmagával, hanem felugrik és állva szenvedi át a lelki furdalás gyötrelmeit. Kekünk ez előbbi természetesebbnek tetszik, ha Richárd valamibe fogózik - az a párbeszélgetés önmagával, mely két tárgyat ""tesz en föl, inkább nyeri a feleselés természetét. Nem bocsátkozhatunk e szerep minden részletébe,nem kisérhetjük sorról sorra Molnárt, egy részletet azonban nem hagyhatunk megemlítetlenül s ez bizonyos nagyon is gyors, elhamarkodó beszédmodor, melyet Molnár helyesen alkalmazott ottan, hol valamit elejteni akar, de helytelenül első felvonásbeli több fontos helyén, pl. "Ez az elhamarkodás gyümölcse!" A nagy színlelő itt a legtisztább részvétet akarja mutatni s e szavakat nyomatékkal mondja, a meggyőződés hangján. Általában véve csak egy tanáccsal szolgálunk Molnárnak. Richárd csak magával szemben mutatja, hogy tettet -