Mályuszné Császár Edit: Adatok a magyar rendezés történetéhez a XIX. sz. második felében (Színháztörténeti könyvtár 10., Budapest, 1963)

Paulay Ede és a polgári középfajú dráma

•a, eléggé félvállról vették a munkát. Feleki, Szigeti. Tóth bizonyos konkrét feladatokat megoldottak ugyan, de mindhárman mindig a régi Fáncsy-Egressy-féle hagyomány szerint: egy személy, a virtuóz - többnyire saját maguk - kö rül rendeztek. Szerdahelyinek volt fogalma együttesről, összjátékról, de a karmester összefogó ereje hiányzott belőle. Végeredményben tehát az első nemzeti színházi években csak a rendezéstől már visszavonult, de még működő Egressytől, a romantikus rendezőtől és a nagy tapasztalatú Szigligetitől volt érdemes tanulnia. Szigligeti, Laube kor- és elvtársa, a bizonyos fajta belső rendezés hive volt. Legfőbb gondja a szöveg.A huszonhótóves Paulay tehát azt tanulta tőle, amihez férfikora delén, a seining

enizmus fennvirágzó napjaiban kénytelen volt visszatérni: hogy a dráma helyes elszavalása az első, azután kerülhet szóba mozgás, díszlet, jelmez, egyéni szerepfelfogás. Ha Szigligetitől tanulta meg az első nemzeti színházi évek alatt a szép szövegmondás igényét és kikényszerítését, valószínű, hogy Egressytől, vagy a hozzá korban, lelkileg sokkal közelebb álló Szerdahelyi Kálmántól sajátította el a rendezőpéldány készítési módját. Rendezőpéldányai hajszálra olyanok, mint az emiitetteké. A hetvenes évek elején a színházhoz került főrendezőkónt Molnár György. Hatása a már férfikorba érő Paulayra nem tagadható, ötletgazdagsága, a képszerű megoldások kedvelése nyomott hagyott a Csongor és Tünde

, a Tragédia első rendezőjének szellemi arculatán. Későbbi éveiben arra is volt példa, hogy egy-egy mü szcenirozását megvette az akkor már vidéken élő Molnártól. /6/ Paulay rendezői tevékenységét Laube, Dingelstedt, a meiningeniek és némiképpen a francia színház példájával szokták magyarázni. Bizonyos, hogy magyar földön nem mar ad -