Wolf – Pfützner: A német munkásszínjátszás (Színháztörténeti könyvtár 2., Budapest, 1961)

A proletár-revü

Közbekiáltások. A munkásnéző megmondta spontán véleményét a szinpadi alaknak /rendőröknek, szakszervezeti hivatalnokoknak stb./. Sokszor a szinpad és a nézőtér között vita kerekedett. Reakciós, gyűlöletes tipusok alakitóira székeket és sörösüvegeket dobált, minthogy első felindulásában nem tudta az ábrázolt szinpadi alakot a színjátszótól megkü-. lönböztetni. Gyakran átmásztak a rivaldán és a színjátszókat öklükkel vagy széklábakkal fenyegették meg. Az is előfordult, hogy a színjátszókat nézőtársaik rögtön az előadás után meglesték és megfenyegették, amennyiben elállatiasodott tiszteket, képmutató papokat stb. alakítottak. Sokszor előfordult, hogy a nézők munkásindulók spontán éneklésébe kezdtek. A nézőtéren általánosan eluralkodó, növekvő nyugtalanság, ha a szinpadi viták kiéleződtek, megszokott jelenség. Az izgalom tetőfokán tetszést nyilvánító tapssal vagy más megnyilvánulás kíséretében ugráltak fel helyeikről a nézők. Ezek az általános jelenségek a forradalmi színházak és nézőinek sajátos, az osztályharc-kialakitotta indulataival magyarázhatók. Mert ez a szinház az osztályharc színháza volt. A munkások és a munkások problémáinak színháza, az éhséget és a társadalmi nyomort mutatta be. Égetően aktuális volt és a munkás, akinek öntudatát a kor összecsapásai formálták ki, aki megtanult gyűlölni, mert eltiprott volt és jognélküli, aki a háború, az infláció és később a válság minden terhét a saját vállán érezte, nem maradhatott érzéketlen színházának ezzel az aktualitásával szemben. Résztvevő volt a színházban, mint maga a szinház, A játék meghatározott helyei felkeltették naiv, nyers élménytfelfogó képességét és az igazsággal és az igazságtalansággal szembeni helyes Ítéletét. A valóságot művészi sűrítésben szembeállították a munkásnéző öntudatával. E - 112 -