Staud Géza szerk.: Kelemen László naplója és feljegyzései (Színháztörténeti könyvtár 1., Budapest, 1961)

múlva, el kell ismernünk e följegyzések művelődéstörténeti érdekét. Elégséges Írójának csak a nevét említeni, hogy e följegyzések becsét sejtsük, és eléggé örvendezhessünk azon, hogy a szerencsés véletlen nem engedte veszendőbe menni azon lapokat,melyek az első magyar színigazgató küzdelmes napjait tartalmazzák 1796 után. Kelemen László - mert ő e feljegyzések szerzője 18ol oct. 15-éről keltezett soraiban is még ugy irja magát alá, mint a Nemzeti Magyar Színjátszó Társaság igazgatója. Tehát volt még akkor nemzeti színjátszó társaság - kérdezhetjük jogosan - 1796 után? Az a társaság, melyet Szentkirályi megleckéztetett 1796-ban, nem oszlott széjjel attól való szégyenében, hogy egy egé3Z nemzet várakozását cserben hagyta? Avagy az egyeseknek szóló lecke nem jelentett annyit, hogy Pest vármegye hivatalosan is elitélte az egész szinész társaság illetlen viselkedését, mely nem volt méltó az ügyhöz, melyet képviseltek? Ez utóbbi látszik valószinünek. A pesti szinészek baját 1796-ban már nem lehetett orvosolni. A házi bajok olyanokká váltak, melyekről az egész város beszélt. Ha magán társulatéi volnának, kiknek ügyes-bajos dolgaikhoz semmi köze a hatalmas vármegyének, bizonyára elég volt volna őket magukra hagyni és szégyenletes elbukás bekövetkezik. Pestmegye ettől a szégyentől félt. Inkább tanácsolta nekik az önkéntes eltávozást, hogy megóvja őket a kényszerű szétbomlás szégyenétől. Ez volt a leghelyesebb lépés, mert tudta a megye, hogy a vidéki vándorlás tisztitó tüzében a salakja el fog hullni, s ami megmarad, azt a részt nem hamis lelkesedés füzendi az ügyhöz, az alja bele fog unni idővel a lármás hazafiaskodás olcsó kenyerén élni. Hogy a megye jól számított, bizonyltja az a néhány ember, ki nem szűnt meg e fő nélkül vándorló népséget öszszegyüjteni azon reményben, hogy itt megerősödve sikerülni fog az elvesztett teret a fővárosban visszanyerni.