Móricz Zsigmond: Odysseus bolyongásai; Q 11461

- 23 könnyű megismerni, egy gyermek is megmutatja, mert az egész faluban nincs senkinek oly palotája, mely én bajnok atyám palotájával vetekednék. És mikor a terembe belépsz s ott látod anyámat, ahogy orsót perget az oszlop eló'tt, vesd magad térdre előtte... s mondd neki: ugy, ahogy én most itt neked, kedves... Odysseus: óh jaj, ki tanit egy gyermeket ilyen beszédre, Vénus, óh isteni asszony, ez a te müved! Nausikaa: Mért habozol, te dicső, bizony én neked tán nem is tetszem? én csak egy kis idegen vagyok itt a hiresnek, és én meghalok, hogy te elmégy... Mért kellett, te dicső, meglátni, ha aztán elfeledel s tova mégy s nekem végtelen bánat a dijam... Vap talán néked, büszke hites nőd, aki lenézne, és mégis vigy el, vigy te magaddal görbe hajódon... voltam én boldog nagy király leánya, lenni kivánok csitri cselédje, házad pitvarát sirva seperném, nőd keze rajtam bármi nehéz vón... csak te ne hagyj el, óh, te dicsőség, életem titkos bus szemefénye. Odysseus: Mit kell most tennem, óh nagy istenek! A merész ember zöldágra verődik, bármi világba vesse a végzet! Sipba fuvok csak, emberim jőnek, s vár a hajóm a szelid tenger tiszta hátán...