Dr. Hevesi Sándor: Elzevir; Q 8867

- 39 /Andersen/: Jani: Andersen: Jani: Andersen: Jani: Andersen: Jani: Andersen: Jani: Andersen: Jani: az édesanyádhoz csak neked van jussod. Ez csúnya önzés. Végre is, már nagy legény vagy, az idő repül, egyszerre csak kapod magadat, megházasodol, - a kismama aztán lássa, mire mehet egyedül... /lemondóan legyint/ Nem arról van szó... Nem azt mondom én, hogy ne menjen férjhez... Csakhogy nem igy titkolózva. Ebből igen nagy baj lehet... Én tudom... De miért?... János bácsi nem ismeri a kismamát.. A legszebb aszszony. A legkedvesebb asszony. Csakhogy olyan nagy gyerek! /elhűlve/ Micsoda? Gyerek! Nincs fogalma az életről, emberekről a helyzetéről, Azt hiszi, hogy ismer engemet, a fiát? Fogalma sincsen arról, hogy ki vagyok. /megütközve/ No, de... Higyje el, János bácsi, hogy nem ismer engem. Szeret, imád, becéz, dédelget, mint egy tizéves pubit. Kell pénz, fiacskám? Kell ez, kell az? Csak azt nem látja, hogy fölserdültem... Igaz, nem is akarja, hogy fölserdüljek. Visszanyom a bölcsőbe, hogy ő is gyermek maradhasson. És én attól reszketek, hogy bajba fogja dönteni magát. Itt tenni kell, mégpedig sürgősen. De hát mit... hogyan? Ma reggel a kismama azt mondta nekem, hogy még ma délután ide fog jönni János bácsihoz, mert fontos beszélni valója van János bácsival. Érti, hogy miért jön? Nem. A kismama fél, meg van ijedve, nyugtalan és tanácsot akar kérni János bácsitól. A megoldás teljesen János bácsi kezében van. Andersen: Hogy-hogy?