Sztanyiszlavszkij, Konsztantyin Szergejevics: Életem a művészetben; Fordította: Gál M. Zsuzsa; Q 8026

Ettől a pillanattól kezdtem megérteni, mi az, hogy művészi kétségek. A második szindarab, Az öreg matematiku

s után, amelyben korántsem éreztem valami «jól magam, azt mondta a rendező, örömteli elismeréssel: "Igen, ez már sokkal jobb volt." Hogy van ez? Az ember jól érzi magát a szinpadon, és senkisem dicséri; és sikert arat, pedig egyáltalán nem érzi jónak magát. Mi történik tulajdonképpen? Mi az a félreértés, ami az embernek színpadi sajátmagáról alkotott véleménye és a nézőtéri közönségre gyakorolt hatás között fennáll? Még valamit tapasztaltam ezen az estén: azt, kg hogy korántsem egyszerű elismernünk saját művészi hibáinkat. Amint kiderült, egész tudománnyal egyenlő, hogy a, színpadról felfogjuk, mit ragadnak meg a rivalda másik oldalán, a saját játékunkból. Mennyi kis részletkérdést x kellett feltennem, mennyi furfangot alkalmaznom, mennyi embert kellett körülhizelegnem, amig végül kipuhatoltam, hogy először is, "sugallatom" ellenére túlságosan halkan beszéltem, olyan halkan, hogy az összes nézők legszívesebben "hangosabban"-t kiabáltak volna, és hogy másodszor, olyan gyorsan daráltam a szavakat, hogy csaknem "lassabban"-t kiáltottak felém. Kiderült továbbá, hogy kezemmel olyan gyorsan hadonásztam a levegőben és annyit rohangáltam egyik sarokbél a másikba, hogy senki sem értette, mi is történik tulajdonképpen a szinpadon. Ezen az estén, mindezeken kivül, azt is megtudtam,- hogy a megsértett önszeretet a színháznál - rosszmájusággá, pletykává és gyülölk déssé elfajuló - piszkálódésokban önti ki a mérgét.