Sztanyiszlavszkij, Konsztantyin Szergejevics: Életem a művészetben; Fordította: Gál M. Zsuzsa; Q 8026
- 77 és nincs ross.abb, mint amikor vendégnek érzi ott magát. Kincs kínzóbb, mint a kötelezettség, hogy minien áron testet kell adnunk tőlünk valaminek, ami/idegen, ami tisztázatlan, aniit nem teljesen értünk, ami nem hatolt át rajtunk. Ezek az ellentmondások mind a mai napig örömet okozbak nekem és tépelődésre kényszerítenek. Anyám névnapján, 1877. szeptember 5-én léptem fel először. Végre meg kell történnie, ami olyan mesozinek, olyan elérhetetlenül távolinak tetszett nekem. Néhány érán belül a kivilágított színpadon állok majd, egészen egyedül, mindenki szeme láttára. Lesznek emberek, akik csak miattam jönnek ide Moszkvából és távolabbi környékéről, és én azt tehetem velük, ami éppen eszembe jut. IIa akarom, csendben fognak ülni, követik a játékomat és nyugodtan odahallgatnak; ha azonban másképp akarom, nevetni fognak. Alig vártam, hogy színpadra léphessek, hogy ezt a "nyilvánossági érzést" ahogy akkor neveztem- mielőbb végigélvezhessem. Egész nap valamiféle, számomra eddig ismeretlen, testi állapotot éreztem; olyan emelkedett hangulatban voltam, hogy hol fáztam, hol meg elöntött a forróság. Percekig az ájuláshoz voltam közel - * boldogságtól, ^xvxvxvxvxvxvxvxvxvxvxvxvxvxvxvxv Minden, ami az előttünk álló előadásra emlékeztetett, olyan szívdobogást okozott, beszélni is alig tudttam. Egy ilyen pillanatban csaknem kiestem a kocsiból, amikor bátyámmal a moszkvai gimnáziumból a birtokunkra utaztunk vissza, a szinielőadásra. Hatalmas méretű papirdo'bozt tartottam a térdemen, ugy öleltem át, mint egy kövér assszony derekát. A dobozban parókák voltak, meg maszkirozáshoz szükséges kellékek, sajátos szaguk a doboz repedésein át éppen az orromba