Sztanyiszlavszkij, Konsztantyin Szergejevics: Életem a művészetben; Fordította: Gál M. Zsuzsa; Q 8026

- 65 Egy napon éppen ilyen jelenethez érkeztem a házába. Medvegyeva megbetegedett és nem játszhatott a KÍ3 Szinház uj darabjában. Tudtam, mennyire gyötri az a tudat, hogy más játssza el az ő szerepét. Meglátogattam tehát az öregasszonyt, egy kicsit el akartam beszélgetni vele. A lakása üres volt, mindenki elment a színházba. Csak egy osöreg anyóka maradt otthon, kegyelemkenyéren élt a házában. Kopogtam az ajtón és egészen halkan beléptem a szalonba, amelynek közepén, teljesen zavarodottan és önmagából kikelve ült Medvegyeva. Az első pillanatban megijesztett a látványa, de ő megnyugtatott. "Látja, játszom. Nemsokára itt az ideje, hogy én, bolond öregasszony meghaljak. De még mindig játszom. Bizonyára m másvilágon is játszani fogok." "És mit játszik?" - érdeklődtem. "Így bolond asszonyt", - válaszolta és mesélni kezdett. "Egy öreg ostoba liba, félig szakácsnői, félig parasztasszony, elmegy az orvoshoz. Megérkezik és leül, zöldséggel teli szatyrát maga mellé helyezi, és odateszi a kis unokája száméra vásárolt kabátócskát is. Ül és bámészkodik: egy kép lóg a falon, meg egy tükör- Megpillantja benne a képmását, örül. Végigsimítja a haját a kendő alatt és látva - az asszony a tükörben ugyancsak végigsimítja a haját. Nevet." Nehezen elképzelhető ostobább nevetés annál, ahogy Meuvegyeva nevetett.