Sztanyiszlavszkij, Konsztantyin Szergejevics: Életem a művészetben; Fordította: Gál M. Zsuzsa; Q 8026

- 17 Kocsi gördült a feljáró elé. Az elülső lejárati ajtó becsukódott, a kocsi halkan az udvarra hajtott éa megfordult. Az unokanővérem! jutott estembe. Erre az estére vártuk. Most aztán semmie etre 3em megyek be. Az ő jelenlétében ismerjem be, hogy félénk vagyok? A most érkezett kocsis bekopogtatott a mi kocsisainkablakét. Azok $ttfctEk kijöttek, hangosan beszélgettek egymással, majd kinyitották a pajtát és beállitották a lovakat. Odamegyek hozzájuk, és elkérem a pejt. Ha nem adják ide, hazamegyek, és megmondom, hogy nem adják ide. És ez a való igazság, egyben ügyes kiút i az egész históriából. Feléledtem erre a gondolatra. Letettem Rozkát és nekikészültem, hogy elmegyek a lóistállóhoz. Csak ne kellene közben az egész sötét udvaron kere ztülmenném. - Egyetlen lépést tettem és megálltam. Bérkocsi érkezett az udvarra, és én féltem, hogy a ló lá.a alá kerülök. Ebben a pillanatban bekövetkezett a katasztrófa. Hogy miféle, azt persze magam sem tudtam, a sötétben semmit sem lehet et látni. Az ujjokanővéremmel érkezett kocsi pajtába állított és bekötött lovai való zinüleg először nyeríteni kezdtek, aztán lábukkal toporzékoltak és végül talán kirúgtak is. A bérkocsis lovát, azt hiszem a zab is szúrhatta. Minden ecetre ugy tetszett, hogy valaki a kocsival vagy a bérkocsival mintegy megbadultan kerecztülsöpörte az udvart. A kocsisok felpattantak, mindegyik kiabált: "Hé, fogd szorosan, vigyázz! Ne enge-d el..."