Sztanyiszlavszkij, Konsztantyin Szergejevics: Életem a művészetben; Fordította: Gál M. Zsuzsa; Q 8026

- 16 "Jaj!" kiáltotta^ fel és visszahúzódtam a mélyedés legbelső sarkába. Valami megra adta a lábamat. De hiszen akkor csak Rozks kutya volt, a legjobb barátom. így, most ketten vagyunk! Már nem is olyan ro sz ! Karomba vette, i kutyát. Piszkos nyelvével az arcomat kezdte nyaldosni. A nehéz, ormótlan és a csuklyával szoro an összekapcsolt bunda miatt nem tudtam elfordítani az arcomat. Oldalra forditoltam a kutya poféját és Rozka alvásra készen helyezkedett el a karomban, megmelege ett és elhallgatott. Valaki gyors léptekkel jött a kapu felől. - Lehet, hogy már engem keresnek? - A szivemet megdobogtatta a várakozás. - Nem, tovább megy, a kocsisszobába. Most biztosan nagyon szégyellik magukat. Kidobtak, engem, a kisgyereket, ilyen hidegben.. Pontosan, mint a mesében... Zzt sohasem felejtem él nekik! A házból tompa zongorahangok hallatszottak. A bátyám játszana? Ilyesmi még az életben nem fordult elő! Hogy egyszerűen csak zongoráznak! Rólam meg elfeledkeznek! Meddig kéli még itt állnom, amig végre eszükbe jutok? Szörnyen hideg lett, vonzott a szoba, a meleg,a zongora. Én ostoba, én idióta! Szépen kigondolt

an! Kellett nekem a pejló! Szidtam magam, és nagyon mérges voltam, mert teljes mértékben felfogtam kiuttalan helyzetem ostobaságát. Ajtók nyikorogtak, lópaták dobogtak , hó ropogott a kerekek alatt.