Matkovics, Marijan: Álomvásár; Q 387

- 20 - t tudom én, mi a kommandó, szolgáltam én az osztrák hadseregben! Nos, a képeim a kamrába,-vagy az ószereshez mennek. - Velem együtt... Akár a sirba. /Kopogtatás a jobboldali ajtón. Nyilvánvalóan jeladás./ krásó

: /az ajtóhoz megy/' YäJSSXXH Szüksége van valamire, Mára elvtársnő? - Hogyan? - Nem, Vládó nincs a szobájában! - Helyes megmondom neki! /Antunhoz/ Vládó hol van? Antun

: Ott! - Mindannyian ott vannak! - S mért vannak mindannyian ott? Mi? A szamaritánusok! Mintha én nem tudnám, mért nem akarsz bemenni a szobába, márt nem akarsz elbúcsúzni a nénitől?? Undorodsz azoktol ott, akik körülállják. A dögkeselyük! Krá só

: Tévedj, Antun bácsi, Elfrida néni saját maga tiltot ta meg, hogy elbúcsúzzam tőle. ... Ma reggel egy ideig teljesen esz méletnél volt... Akkor kért meg és én megígértem... Antun

: Az én hugocskám mindig hiu volt... Hát persze, egy artistanő... Nagyvilági hölgy volt, nem pedig nyomorult postás... De hát, ha ezek a festmények nem is ékszeres kazetták, mégis csak képek... Meg aztán a keretek is érnek valamit, mi? Az a fecsegő ur pedig csak nézze a foltokat a falon. S mi az, amit a rádióval kiagyalt? Mi? Már megint valami szenzáció? Krésó

: Nem tudom! - Sehogy se megy ki a fejemből, milyen volt a nagynéni ma reggel. Teljesen friss volt... Antun

: /érdeklődve/ S mit mondott, mi? Persze papot kért, te pedig, természetesen, nem küldenél neki, ugye? Krésó : Ugyan már, micsoda papot?! - Arről beszélt igen homályosan, hogy a halála után mi mindenféle rosszat fognak összebeszélni róla az emberek... Meg hogy öregségében én voltam az egyetlen öröme, hogy el kell utaznom, hogy nem szabad látnom a haldok-