Matkovics, Marijan: Álomvásár; Q 387

- 21 - t lását, s mit tudom én, mi mindent beszélt... Furcsa... Antun

: Mindig ilyen volt: titokzatos... Sose tudtuk, merre jár... Én pedig a postán dolgoztam, legalább nekem tudnom kellett volna... De nem tudtam semmit. Ha* ma Marse

ille-ből lap érkezett tő'le, o már Bukarestben járt. ...Te nem ismerted, amikor még fiatal volt... Krésó

: Maga nem szerette... Antun

: Ugyan mi hasznuk van az öregembereknek abból, ha kölcsönösen szeretik egymást? - Tudod, Elfrida néni tulajdonképpen nagyon hasonlitott hozzám, igen, mindig kiagyalt valamit, mig azonban nála mindig minden jól végződött, addig nálam... No de hagyjuk? Hát lám, azért is lakott ő az utcai szobában, én pedig a kiskamrában. No, gyere inkább és segits nekem azt a képet levenni... Krésó

: Nekem "mégis csak megmentette az életemet s nagy kinnal, keservvel, de fölnevelt... Antun

: Hát igen, ezt ő megtehette, megmenteni valakinek az életét, én pedig még a sajátomat se tudtam megmenteni. - Vigyázz, nehogy leejtsd azt a képet! Egy stájerországi reuma gyógyhelyet ábrázol, az pedig, amit® a falon látsz, az egy jókora folt. Most aztán legeltesse szemét a folton! Még az ágyadat se fogom megkapni, az egész szobát Vládónak foglaltákle: a fiatal urhak zavartalan nyugalomban kell tanulnia! Majd épp egy futballista fog tanulni! Neki csak a futball, az autó, meg a nő jár a fejében. S még hagyján, ha valami rendes nő, elvégre én is voltam fiatal... De ez?! Micsoda? Jobb volna, ha mindjárt átköltöztetnék Mára elvtársnőhöz, ott az ő helye... A vizsgát pedig igy se, ugy se teszi le sohase!.. De azért mégis - a szobában ő lakik, te pedig dögölhetsz tovább a kamr ában...