Nép és színház; Q 375

-5231. A színházak ugyanis mind előtte, mind utána olyan osztálynak voltak szórakoztatási intézményei, mely a tudományos szellemet a természet területén tartotta fogva, s az emberi viszonylatok területét nem merte kiszolgáltatni neki. A közönségnek parányi proletár-része viszont, melyet apostata értelmiségiek csak lényegtelen és bizonytalan módon erősitettek meg, szintén még a régi szórakozási módra tartott igényt, mely szoros határok közé korlátozott életformáját könnyebbé tette. 32. De mégis, lépjünk tovább! Kövesse a szót a tett! Nyilvánvaló, hogy harcba keveredtünk, hát akkor harcoljunk! Nem láttuk-e, hogy a hitetlenség hegyeket mozgatott meg? Nem elég, hogy rájöttünk: valamit elrejtenek előlünk? Előttem is, előtted is egy függöny lóg: rajta, huzzuk hát fel! 33. A színház, ugy ahogy most előttünk áll, olyannak mutatja a társadalom struktúráját /a színpadon ábrázolva/, mint amelyet a társadalom /a nézőtéren/ nem befolyásolhat. Oidipus, aki vétkezett néhány, a kor társadalmát fenntartó princípium ellen, elpusztul; gondoskodnak erről az istenek, s ők nem bírálhatók. Shakespeare nagy egyéniségei, akik sorsuk csillagát a mellükben hordják, feltartóztathatatlanul viszik végbe hasztalan és halálos ámokfutásukat, maguk döntik romlásba önmagukat, összeomlásukban nem a halál, hanem az élet válik obszcénná, a katasztrófa nem birálható. Emberáldozatok mindenfelé! Barbár mulatságok! Azt tudjuk, hogy a barbároknak van művészetük. Mi csináljunk egy ujat! 34. Meddig hatoljanak még be lelkeink azokba az álmatag lelkekbe fenn az emelvényen, odahagyva az "esetlen" testet, a sötétség leple alatt, meddig vegyenek még részt azon lelkek szárnyalásaiban,melyekben mi "egyébként" nem részesülhetünk? Micsoda felszabadulás az, hogy mindezen darabok végén, - mely csak a korszellem /az illendő gondviselés, a nyugalom rendje/ számára mondható szerencsésnek, - végigéljük az álomképszerű kivégzést, mely a szárnyalásokat kicsapongásként torolja meg! Belebújunk az "Oidipus"-ba,, hiszen a tabuk még mindig itt vannak, s a nemtudás nem mentesít a büntetés alól. Az "Othello"-ba, hisz a féltékenyaéggel még mindig van dolgunk, s a birtoklástól függ minden.A "Wallenstein"-ba, hiszen szabadoknak kell lennünk ahhoz, hogy a versenyharcba bocsátkozzunk, és lojálisaknak, mert különben a versenyharc megszűnik. E lidérces szokásokat még az olyan darabok is előmozdítják,mint a "Kisértetek" s a "Takácsok", pedig ezekben a társadalom mint "milieu" problematikusabban tűnik fel. Mivel a főszereplők érzelmeit, belátásait és impulzusait kényszeritik ránk, a társadalomra vonatkoztatva nem kapunk többet, mint amennyit a "milieu" ad.