Franko, Ivan: Az elrabolt boldogság; Fordította: Benedek Árpád; Q 274

- 11 Anna: Nem, nem, nem! Ne mondjon nekem semmit! Hallani sem akarok róla, - látni sem akarom! /járkál a szobában, kezót tördeli/ Jaj, istenem! Krisztusom, igaz lenne? Hát igy becsaptak, bolonddá tettek? Eladtak, mint egy barmot? Nasztya: Nyugodj mér meg, Anna! Minek arról beszélni, ami már am múlté. Büntesse meg érte őket az isten. Anna: /teljes kétségbeesésében még mindig le és föl járkál/ Mért tették ezt velem? Miért? Ó, tudom, már tudom! Attól féltek, hogy Mihajló kitépi belőlük az örökség rám eső részét. Igen, igen! Ez a szerencsétlen ágrulszakadt meg még annak a pár kacatnak is örült, amivel kidugták a szemét. Istenem, könyörülj, - ments meg! Ne engedd, hogy eszemet veszítsem! Nasztya: /megrázza a vállát/ Térj már magadhoz, Anna! Ne vétkezz! Neked férjed van! Minden mást verj ki a fejedből! Anna: /a szemébe néz, rövid hallgatás/ Igen, igaza van! Igaza van! El kell felejteni! Ha megszakad a szivem, akkor is. üramjézus! Hogy nem szakadt meg már eddig is? Mennyit szenvedtem a sok-sok év alatt! S most már azt hittem, hogy begyógyultak a régi sebek. S erre... hirtelen... akit halottnak hittem - él és itt van. Kedves jó szomszédasszony, adjon tanácsot, mit tegyek? Valamilyen szert adjon, hogy itt ne fájjon ugy! Nasztya: Milyen szer segithetne? Tanácsot sem tudok adni,