Buero Vallejo, Antonio: Az égető sötétség; Fordította: Hársing Lajos; Q 129

- 40 /Dona Pepita odaszól a terraszról a korcsolyázóknak. Ignacio és Carlos elhallgatnak és odafigyelnek./ dona Pepita.- Már kétszer esett el, MiguelinI Nem jól van ez « igy! Andrés, mi történt? Miért nem indul? Induljon. Legfeljebb elesik. Minden nap bizonytalanabb. Carlos

.- Hallod? Ignaci

o.- Mit? Carlos

.- Hogy te vagy a hibási Ignaci

o.- Én? Carlo

s

.- Te, Ignacio. -öarátilag hivlak, gondold meg és,...segits, hogy távoltarthassuk az intézettől a felfordulást és ne engedjük elpusztulni. Azt hiszem, ez mindannyiunk érdeke! Ignaci

o.- Engem nem érdekel! Ez az intézet hazugságra épült. /Dona Pepita, miközben keze a két lány vállán nyugszik, kedvesen megcsókolja őket, kimegy a terrasz jobboldalán; Juana és Elisa egymásba karolnak./ Carlos.- Milyen hazugságra? Ignaci

o.- Arra, hogy normálisak vagyunk. Carlo

s

.- Most ne vitázzunk erről! Ignaci

o /feláll/.- Semmiről ne vitázzunk. Nincs lehetőség arra, hogy megegyezzünk. Azt fogom mondani, amit akarok és senki kedvéért nem térek el arról az útról, amelyre ráléptem. Senki kedvéért! Carlo

s /összeteszi a kezét, uralkodik magán/.- Hát jó. Viszontlátásra. /Gyorsan kimegy jobbra. Ignacio egyedül marad. Melankolikusan fütyüli a "Holdfény" szonáta adagioját. Aztán kezét botjára támasztja és hátrahajtja a fejét. Rövid csend. Lolita belép a terraszon keresztül. Rögtön utána jobbról Esperanza és mindkettő arca kigyúl a másik lépteinek hallatára. Előremennek, mig végre találkoznak és szinte egyszerre felkiáltanak./