Alpár Ágnes szerk.: Az óbudai Kisfaludy Színház, 1892 – 1934 (Színháztörténeti füzetek 80., Kültelki Színházak Műsora 3., Budapest, 1991.)

A színészek törekvő emberek, akik legjobb tudásuk szerint játsszák meg a darabot. Hogy az újonnan festett díszletek már kiöregedtek és hogy a kórust néhány óbudai hölgy művészi ambíciója szolgáltatta, ez mit sem von le érdemükből. Becsületesen dolgoztak a sikerért. Csakhogy ez a siker itt kissé különös módon nyilvánult meg. Például Sybill és Petrov duettje úgyannyira meghatott egy 8 hónapos csecsemőt, akit édes szüléje már ily korán óhajtott megismertetni a művészetekkel, hogy hangos sírásra fakadt. No, de szülőanyja erélyes és az egész színházat betöltő csicsígatással rövidesen elhallgattatta, és tovább mi sem zavarta az igazán szépen megcsinált jelenetet. Érdekes, hogy Óbudán a közönség is élénk részt vesz az előadásban. Például, mikor a nagyhercegnő tiszteletére megérkeznek az üdvözlő hölgyek, s vezetőjük bejelenti, hogy tizen vannak, egy ifjú a páholyból azonnal korrigálta: - Mi az, hogy tizen? Talán heten! Ezenkívül az első felvonásban mindössze annyi történik, hogy a zenekar egyik tagja nem találván jobb helyet a kalapjának, nyugodtan felállt, és a színpadra tette. Az első felvonás bőséges tapsot eredményezett. A szünetet arra használták fel a darab szereplői, hogy teljes maszkban kiültek a színház udvarára cigarettázni . A 2. felvonás ismét érdekes tapasztalatokat adott. A súgó kissé hangosan súgott. Ámbátor igazán nem lehet súgásnak nevezni azt a harsány hangot, amelyet ehhez használt. A közönség piszszegni kezdett. Végre is a karmester sietett segítségükre. Eré-