Alpár Ágnes szerk.: Az óbudai Kisfaludy Színház, 1892 – 1934 (Színháztörténeti füzetek 80., Kültelki Színházak Műsora 3., Budapest, 1991.)

lyesen és jó hangosan odavágott a súgót rejtő bádogtetőre. Egyszerre csend lett. Tekintettel arra, hogy a Sybillt jól ismerem,inkább a közönségnek szenteltem figyelmemet. Mint már jeleztem, a páholyban fejkendős nénik ültek, s itt-ott néhány bájos csecsemő. De nem utolsó az a társaság sem, mely például az emeleti erkélyszéken ült. Tekintettel arra, hogy kalapot, kabátot, botot a ruhatárban kell elhelyezni, az előadást kalappal a fejükön élvezték és tetszésüknek hangos módon adtak kifejezést. Egy nagyszerűen táncoló fiatal színész volt ezúttal a siker középpontja. Szenzációs sikerrel karikázott a színpadon, úgy kapkodta a lábait, mintha rugóban végződnének. Bizonyosan találkozunk még nevével pesti színpadon is. Itt is kitörő derültség kísérte minden mozdulatát. ... Szóval, elismerésben, sikerben nincs hiány, és aki jól akar mulatni, az el ne mulassza az óbudai Károly Színház látogatását. Pedig hát nem is olyan mulatságos az eset, csak a dolgokon nem lehet segíteni. Az intelligens publikum bejön Pestre, ha színházba akar járni, és nem lehet csodálni, hogy a pesti előadások után kissé primitívnek találja az óbudai színházat. De azért ez a színház így is kultúrmissziót teljesít: a szegényebb néposztálynak olcsó árakon közvetíti mindazokat a darabokat, amelyeket Pesten a drága színházban nem tekinthet meg. És ezt a közvetítést becsületes módon, ripacskodás nélkül teszi. A statisztériája a kiállítás persze pesti szemmel nézve mulatságos. A gárdaezred tisztikara például megérdemelné, hogy itt rajzban bemutassuk. De hát nem ez a lényeg. A színház speciális közönsége ezt nem veszi észre, és vastapsokban fejezi ki háláját