Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Stefan Morawski: Cim nélküli tűnődések

teátrum - e pillanatban pusztán tevékenységi körére koncentrálunk röviden és velősen fogalmazva, problematikus terUlet a művészet és egy olyan dolog között, s^i már nem művészet, de ugyanakkor mégis az. .A happening, amiről oly sok éve irtam, kétségtelenül elfér ezen a területen. Ha teoretikusan modellezzük, a művészet és az életelemeic határán fekszik. Sőt, mi több, már annak idején is sikerült felhivnom a figyelmet arra, hogy az ideális happening igen ritka. Nem beszélve arról, hogy a happeningnek több fajtája is létezik, s hogy van benne egy adag mesterségesség, annak ellenére, hogy természetes dolognak kellene lennie. Nem volt lineáris-fabuláris vonala, sem partitúrája, de legtöbbször programozott volt, el akarta hajlítani /

a fluxus-verzióban

/ az arisztotelészi tér-idő szerkezetet, a zárt struktúrát, de ezt nem sikerült megvalósítania. Folyamatosan improvizáltak, de ez is lehetetlennek tűnt. Ma, a neoavantgard mozgalmak második szakasza után, mikor a happening már szinte kihalt, s helyébe különféle performanc

e-k léptek, visszatérve a happening előtti "történésekhez", észre kell vennünk, hogy az úgynevezett anti-művészeti folyamatok aktuális rendszerében minden származástani elemzés nyilvánvalóan kudarcba fullad. 1970-ben akaratlanul is el akartam különíteni a happeninget, mint anti-müvészeti formátumot, s ez volt az én nagy tévedésem. Hangsúlyoznom kell azt a tényt, hogy az akkori tanulmányom mellékterméke volt. Számomra a fő problémát már akkor az jelentette, hogy meghatározzam a happeninget mint sajátos funkciót betöltő, sajátos ellenstruktúrális értelmet hordozó áramlatot. Akkoriban az én struktúrális-morfológiai próbálkozásaim leginkább a hozzám csatlakozó vagy a velfem polemizáló kritikusok figyelmét keltették fel. Ennek a ténynek az okát e nyugtalanító vagy éppenséggel sokkoló jelenség megnevezésének és klasszifikálásának aktusában vélem felfedezni. A meghatározás, bár csak átmenetileg, "mágikus" eljárás volt - ha sikerült volna fogalmilag megragadni a happeninget, nem ingerelt volna bennünket többé. A provokáció, ugyan csak félig-meddig, de valamennyire megszelídült. Ehhez a kérdéshez még visszatérek. Most azt szeretném pontosabban megvilágítani - a happeninget és a parateátrumot összekapcsolva -, miért ajánlatosabb ez utóbbi, igen gazdag jelenséget a művészet és az élet között álló kétértelmű alkotó-területnek tekinteni, mint kisérletet tenni annak morfológiai-struktúrális bekatalogizálására. Az általam javssolt álláspont lehetővé teszi, hogy megragadjuk azt a dilemmát, ami előtt Braun állt - egyébként ném ő volt az egyetlen. Arról van szó tehát, hogy a színházból való kivonulás egyáltalán 74