Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Stefan Morawski: Cim nélküli tűnődések

nem vágja el az alkotókat vándorútjuk kiindulópontjától, hogy az emiitett kétértelműség a válaszút-helyzetből adódik, a bizonyos csomópontokhoz gyakran visszatér az ember. A művészet a társadalmi gyakorlat egyik konkrétan adott formája, s ugyanez a helyzet az esztétikával, a művészet legáltalánosabb tudományával is. A társadalmi gyakorlat határozza meg, miként kell együttélnünk a művészettel /és az esztétikával/, vagyis megközelítőleg, vagy teljes biztonsággal tudni lehet, ki a művész, hol van a művészet helye az adott közösség életében, hogyan lehet és kell bizonyos tárgyakat és folyamatokat osztályokba sorolni, melyeknek a "művészeti ág" elnevezést adjuk, stb. Hasonlóképpen ragadható meg a filozófus, a teoretikus vagy a kritikus státusza, vagyis mindazoké, akik a művészetek feletti reflexiókkal foglalkoznak, s elő van irva számukra, hogy ezen reflexióknak mi a feladata, és milyen eljárásokkal rendelkeznek. A kultúra interpretálásának szabályai - ahogy manapság mondják - kódot nyújtanak, hogy megértsük a szellemi termelés e területeit, s ezzel összhangban nyert megállapítást az az axiológiai és világnézeti értelem is, mely e területekkel kapcsolatban áll. A társadalmi gyakorlat a művészi, és a művészethez kapcsolódó kutató-elemző értékeket ugyan nem teljesen mereven, de eléggé világosan meghatározza ahhoz, hogy mindenki számára érthető legyen, miben különbözik a művészet például a vallástól, a moráltól és a politikától, vagy az esztétika például a pszichológiától, a szociológiától vagy az etikától. A mi kulturális örökségünkben ez a gyakorlat állandóan változik, mégis, annak ellenére, hogy a művészet fogalmát állitólag az elmosódás veszélye fenyegeti, a kánonok folytonos átalakulása mellett, ugyanaz az esztétikai paradigma már többszáz éve mozdíthatatlanul tartja magát. Csak az ötvenes évek vége hozott fontos, alapvető változást - krízishelyzet következett be. Ennek valódi hordozói maguk az alkotók voltak, ők kezdték meg az "antiesztétika" kialakítását is. Az esztétikát - e filozófiai diszciplínát, mely csupán a XVIII. század második felében vált autonómmá - már másfél évszázaddal később több oldalról támadták. Problematikus voltára azonban csupán a mi időnkben derült fény. Abban a percben ugyanis, mikor minden esztétikai kategória érvényessége megkérdőjeleződött, mikor a művészet fogalma sok évszázados múltja ellenére ingatagnak bizonyult, sőt, nem sokkal később olyan ködösnek, hogy ki lehetett kiáltani a jelszót: minden lehet műalkotás, attól függően, hogy a művész annak tartja-e, a "művészi világ" helyzete - s nem csupán az irányvonalaktól meg75