Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)
Stefan Morawski: Cim nélküli tűnődések
színház életben gyökerező elemeit. Mondják, hogy ezek az elemek az ünnepben-karneválban jelennek meg. Mert éppen a szerepek és normák /vagyis a kommunikáció és a viselkedés kódjainak/ fejreállltása, s nem egy bizonyos cimke jellemzi ezeket az eseményeket. Mert mindenki maszkokat ölt, és az emberek együtt játszanak, vagyis nincsenek "nézők" és "színészek", igy mindenki betöltheti mindkét funkciót. Mert az ünnep /a karnevál/ lényege a játék, vagyis a hétköznapi létezés szüneteltetése, s ez fikciót hoz létre /mintha-élet egy téridő szeletben, zárt, s ezért vitán felül álló közösségben/, s ha ez nem is azonos a szinpadi fikcióval, ahhoz meglepően közel áll. Ezek az érvek meggyőzőnek tűnnek - a homo lud en s kétségtelenül 1gen közeli rokona az esztétikai /művészi/ értékek között élő embernek. A nehézség abban rejlik, hogy az ünnep-karnevál teátralitását a kollektiv szinlelés adja - ez helyettesíti ezt, hogy valaki más valakinek játszik -, hogy a játékban való ilyesfajta globális részvétel lényegében kiszorítja vagy kizárja az "előadást" /leegyszerűsítve a problémát az ellenérvek élessége miatt eltekintek itt az előadás-betétektől, amik sok antropológus és szociológus kutatásai szerint többször előfordulnak a makroélőadásokban/, hogy a rendezést itt senki sem tartja be és senki sem igényli, és végül, hogy a fő elem a már emiitett "mesterséges természetesség". Igy tehát a valódi karnevál-ünnepben minden az antiteatralitás felé hajlik. A parateátrum tehát a sensu strict o szinház és a karneváli játék között vibrál. Nem tud teljesen megszabadulni a szinészi játék és a rendezés kísértésétől, nem mond le a valóság sajátos megkettőzéséről, zenei és plasztikus kifejezőeszközöket használ, még akkor is, ha ezekből az egész előadás anyagától megkülönbözhetetlen ötvözetet hoz létre, s ugyanakkor az élethelyzetek felé fordul, az ember felé, aki úgy viselkedik, mintha ritusban vagy ellen-ritusban venne részt, vagyis nivellálja a szinészetet és a rendezést, felhigitja vagy eltünteti a fikciót. Hogyan lehetséges ez egyáltalán? Most, hogy oda-vissza meghánytuk-vetettük 8 kérdést, visszatértünk az e két kötetben összegyűjtött, s megfelelőképpen kommentált anyaghoz. Ha a szinház és a ritus közötti különbség nem a társadalmi kontextus függvénye /mint ahogy a müvészi-szinpadi sacrum elég nyilvánvalóan az/, ha az előadást és a ritust nem választja el egymástól az, hogy az előbbi a jelekre való összpontosítást, mig az utóbbi a jelemtésekre való összpontosítást igényel /minthogy mindkét esetben egyik vagy másik összetevő degradálódhat, vagy éppen 84
