Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)
Stefan Morawski: Cim nélküli tűnődések
lag önálló struktúrát szolgálják, kiszakadnak ebből az összefüggésből, és a szinház jellemzőinek minősülnek. Nem kétséges azonban, hogy sem külön-külön, sem együttvéve nem lehet őket a szó szoros értelemben vett teatralitás elégséges feltételeinek kikiáltani. Mi közük is van. az én eddigi fejtegetéseimnek a ritushoz és a pare teátrumhoz? Nos, minden, amiről eddig elmélkedtem, a ritushoz kapcsolódik, minthogy e jelenség egyik alapvető eleme a szertartás /h8 elfogadjuk az eredeti kiindulópontot, a szakrális folyamatot/ és a sztereotipizálás /a konvenciók összessége/, melynek során a szakrális folyamat és a neki megfelelő fogalomkör elvilágiasodik. A parateátrunfcDz viszont a lehető legszorosabban kapcsolódik a rituális jelleg, minthogy a parateátrum nagy mértékben /bár nem kizárólag/ vagy ritualizálja, vagy deritualizálja a hétköznapi tapasztalatokat. Szóljunk először tehát a rituális jellegről. Ennek a ritussal egyenértékű jelenségnek két, egymással nyilvánvaló, csak pillanatokra megszűnő ellentétben álló alkotórésze van. Az egyik a már emiitett játékszabály, a másik a szakrális /transzcendentális/ és az embercentrikus /laikus/ tartalom. Minél erősebben és mélyebben érződik ez a tartalom /vagyis minél autentikusabb az ideológia, melyből táplálkozik/, annál nyilvánvalóbban instrumentális lesz a rituális aspektus. A társadalmi jelenségek e területén kialakult kulturális minták mindkét, egymással összefonódó, egymással együttműködő alkotórészből erednek. Mindamellett a társadalmi élet tehetetlensége, miközben fokozatosan a liturgiát /az egyházit és a világit/ állitja élre, rutinossá teszi a viselkedést, devalválja az élményt, elkerülhetetlenül a rituális tartalmak megmerevedéséhez vezet, minthogy az autentikusság meggyengül, vagy egyenesen kiiktatódik. Nem rendül meg azonban a közösségi kötődés - maga a ritus eléggé súlyos elem ahhoz, hogy egyesítse a "színészeket" és a "nézőket". Az, hogy a szerepek mindenki számára ismertek, hogy az "előadás" előre meghatározott forgatókönyv szerint épül fel, hogy a kommunikáció jelekre-gesztusokra koncentrálódik /amik mögött már nagyon sok esetben nincs élő jelentés/, az én feltételezésem szerint egyáltalán nem döntő az adott ritus szinházi jellegének szempontjából. Ezt egyedül a jellegzetes antinómia jellemzi, ami a sensu strict o szinháztól idegen, de a társadalmi szerepjátékokkal rokon, vegyis a természetes mesterkéltség /vagy mesterkélt természetesség/ antinómiája. Ez a feltétel azonban mégsem elegendő ahhoz, hogy belőle vezessük le a 83
