Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Bevezetés

energiákat* Grotowski színészei végülis személyiségük rejtett mélységeit hozták a felszínre, meg tudták szélaltatni az elfeledett emberi teljességet, az örökösen lüktető jelent. A laboratórium Színházban ettől fogva a színház igazsága nem a színházon kivüli valóság, hanem a szinész, vagyis az intenziven jelen lévő, őszinte, a hétköznapi életben sokszor kényszerűségből, máskor kényelmességből használt maszkok nélkül, teljes emberi önmagával oselekvő ember igazsága lett. Ha a színház jelenségét a színész a néző között fennálló kapcsolat, szerződés - mely szerint az egyik jelenlétének minősége ad státuszt a másiknak - alkotja, akkor, minthogy a szerződő felek egyike, a színész a korábblakhoz képest igen eltérő módon kezd el viselkedni, a másik fél, a néző sem maradhat meg hagyományos pozíciójában, s az egész szerződést, vagyis a színházat újra kell értelmezünk. Hogyan fogalmazhatja meg önmagát autentikus cselekedetekben egy olyan "oivil" ember, aki ennek fortélyait megfelelő alkalom híján ném~sajátithatta el, akit az élet ennek pontosan az ellenkezőjére tanított, vagy ha úgy tetszik, idomított? Hogyan lehet emberünk képes arra, hogy teljes önmagával cselekedjen, a közben se a profizmus rutinja ne kerítse hatalmába, se a káosz ne szippantsa magába? Tud-e egyáltalán mit kezdeni egy másik, hasonló helyzetben lévő emberrel? Sikerül-e létrehozni az érdekmentes, közös cselekvés lehetőségét, és sikerül-e ezt kihasználni? Sikerül-e létrehozni egy olyan, a korábban megszokott formáktól alapvetően eltérő művészeti képződményt, ami - akárcsak a bahtyini karnevál, az Ünnep - nem osztja meg az embereket alkotókra és befogadókra, illetve alkotókra és az általuk megalkotott müvekre? Ilyen és ehhez hasonló kérdések vezérelték az * aktiv kultúra' korszakának kutatásait Grotowski laboratórium Színházában. Az alkotó /színházi/ ember fogalma ebben a kontextusban új értelmet kap: mindenki lehet 'alkotó*, aki jelen van, az élet színjátékaiban használt és színházi maszkjait eldobva cselekszik egy adott térben és időben. Produktumot nem hoz létre, illetve a produktum maga az eleven folyamat. És ez már nem színpadi poéma. Ez a valóság poémája. A színház tehát nem hagyományos értelemben vett szinház többé, hiszen a jelenléthez és a cselekvéshez nincs szükség a fikciók hát«. 10