Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Bevezetés

nem passzív szemlélői, de tanúi, vagy éppen, potenciálisan vagy ténylegesen résztvevői, aktiv közreműködői a történéseknek» Színház, mert a cselekvést meghatározott szabályok irányítják - de mégsem igazi szinház, mert ezeket a szabályokat nem fikció generálja, hanem a közeg /természetes, vagy a tervezett akcióra speciális eszközökkel alkalmassá tett, katalizátorként működő közeg/, amely« ben a cselekvés végbemegy. Színház, hiszen végülis létrejön egy "előadás" - de mégsem Igazi szinház, mert az előadás alapja nem egy megírt dráma, hanem a cselekvők egymás közötti valóságos viszonyrendszere, az aktuálisan adott helyzet. A parateátrum behatol a valóságba, egyenértékű kiván lenni azzal, vagy esetleg értékesebb annál. A színház hagyományos Ismertető jegyei közül csak a sűrítést őrzi meg, ami ebben az esetben az intenzitás fokozását jelenti: a játékszabályok ugyanis arra kényszerítenek bennünket, hogy 'maszkok nélküli* cselekvések tanúi legyünk, hogy mi magunk is emberi önmagunkkal vegyünk részt az eseményekben, s ennek következtében az adott időszakban életünket intenzivebben éljük, mint hétköznapi játékaink során. Ha a lengyel parateátrum történetét szeretnénk vázlatosan öszszefoglalni, s már csak hely szűke miatt is eltekintünk a színházon kívüli, elsősorban társadalmi tényezők hatásainak elemzésétől, mindenekelőtt Jerzy Grotowski Laboratórium Színházáról kell beszélnünk, mint a Második Reform legjelentősebb műhelyéről. Az új szinház apostola, Európa első hivatásos kutatószinházának alapitója, Jerzy Grotowski, aki egyrészt Sztanyiszlavszklj és Mejerhold, másrészt az »ihletett állapotot' - az autentikus cselekvés, a magától értetődőség állapotát - favorizáló lengyel romantikus drámaírók tanítványa a színművészet, ezen belül a színészmesterség természetét vizsgálta. Sajátos tréninget dolgozott ki, részben a nagy elődök módszereire, részben a Kelet tradicionális színházainak és egyéb technikáinak titkos tudására alapozva, s ennek segítségével színészeit különös képességek birtokába juttatta. Nem azt tanította nekik, hogyan kell egy szerepet eljátszani, hogyan lehet valakit vagy valamit a lehető legtökéletesebben utánozni, mit kell tenni, hogy a 'mintha' olyan legyen, mint az igazi, ellenkezőleg: igyekezett kiirtani belőlük mindent, ami utánzásra inspirál. Arra törekedett, hogy ne legyen 'mintha', hogy minden legyen igazi. A szerep csupán kiindulópont, ürügy volt ahhoz, hogy a színész feltárja testének és lelkének emlékeit, vágyait, szenvedéseit és örömeit, hogy felébressze és működésbe hozza a szunnyadó 9