Kiss Eszter: Világkép és drámai forma összefüggése Ibsen és Strindberg műveiben (Színházelméleti füzetek 14., Budapest)
Három Strindberg-dráma elemzése - Álomjáték
nek össze bennük, amelyek azzal a felismeréssel társulnak, hogy az addig megélt szituációk az emberi lét egészére vonatkoztatva általánosítható k, s ennyiben fordulópontot is jelent ez a felismerés. Ahogy Birgitta Steene irja, a dráma fokozatosan fejlődik pszichológiai szintről metafizikai szintig; az individuális lidércnyomás az élet transzcendens viziójává válik.eiobb felvázolt szerkezeti sémát az diktálta, s egyben magyarázza, hogy az Álomj át é k nem más, mint /strindberg!/ világmagyaráza t: egzisztenciális szintézis. A dráma az emberi lét alapvető törvényszerűségét keresi, és véli megtalálni a diszharmóniába n. A helyzetek és helyszinek ismétlődése, ill. általános szinten való visszatérése egyrészt a felismerés - a diszharmónia alaptörvényének - abszolutizálását teszi lehetővé, másrészt azt, /és ez is abszolutizálás/, hogy az emberi élet lényegi törvényszerűsége táguló koncentrikus körökben legyen áttekinthető: a közvetlen interakciók szintjé n, társac&M. iréeteite, sv^plee snberiség egÓBzáoek a szirijái jateriik mqg a diszharmónia mint "rendező elv". Ez nem jelent időbeli sorrendet: az ismétlődések, az abszolút jelenidő, a kauzálisan fejlődő cselekménysor hiánya teremti meg a szimultánéitást, a polifóniát. 5 itt - a dráma szövetének szálai mentén - visszajutottunk kiindulópontunkhoz: a dráma világának éppen képlékenységében formát és egységet adó anyagkezeléshez. Ez az un. álomtechnika - úgy tűnik - nagyon is tudatosan megszerkesztett világot konstruál. Az álom-technika-metafora "lefordítva" annyit jelent, hogy az iró saját szubjektiv világmagyarázatát, az emberi létről alkotott szubjektiv szintézisét öntötte formába, de ob jektiv itáskén t, vagyis drámaként tárva a befogadó elé. A drámai objektivitás fogalmát most nem pusztán "objektiválás"értelemben használom, hiszen a világkép epikus vagy lirai megfogalmazása is objektiváció lenne. A drám a azonban lehetővé teszi - sőt formai értelemben megkövetel i -, hogy az iró a maga szubjektivit ás ával a művön kivül maradjo n, mig az ep iku s műben az iró a közvetítő az ábrázolt világ és a befogadó között /minden csak az iró elbeszélésébe n jelenhet meg/, 87
