Bacsó Béla – Földényi F lászló: A fiatal Lukács dráma- és művészetelmélete. (Színházelméleti füzetek 11., Budapest, 1979)

II. A DRÁMA ELMÉLETE - Ungár Julia: A forma küzdelme az élet ellenében

benne van a drámában, de nem fogalmilag és nem is alakot öltve, hanem mint atmoszféra, mint egységes hangulat. A drámai jellem és szituáció természete tovább gazdagítja a dráma egyszerre absztrakt és konkrét voltának paradoxiáját. Az ember mindig élő, eleven, konkrét, pillanatnyi, irracionális /Lukácsnál ezek többnyire szinonimák/, a cselekmény ugyanakkor elvont, absztrakt, egyszerű, átlátszó, szimbolikus és konstruált. De bármennyire irracionális és konkrét az ember, mégis mindig reprezentál valamit, tipus,.és.az ő szempontjából nézve, az a véletlen és kiszámithatatlan, ami megtörténik vele. Jellem és cselekmény azonban csak gondolatilag választható külön, állitható szembe egymással. Végső soron mélyen összefüggenek, sőt azonosak. Hiszen a jellem a cselekmény által, a cselekmény során nyilatkozik meg, és a cselekmény csak a jellemekben, a jellemek által juthat kifejezésre. Láttuk már, hogy az embert legérzékletesebben tettei fejezik ki, hogy a drámai ember azonos tettével, hogy minden, ami nem azzal függ össze, leválik róla, "olyan ember, aki lényének egész: felületében é~ rintkezik sorsával". A sorsszerűséget, a szükségszerűséget mégis inkább a cselekmény, a szituáció tartalmazzad A hős ugyan azonos sorsával, de csak azonosul vele, nem voltak mindig egyek, 'a sors mindig kivülről jön szembe a hőssel. A hős szempontjából minden, ami nem ő, az a szituáció, a sors, akkor is, ha ez a sors egy másik ember képében jelentkezik. És ahogy a szituáció a sorsot, a szükségszerűséget, ugy az ember mindig a szabadságot képviseli. Jellem és szituáció jelentőségének aránya a kompozicióban, a dráma egyik legfőbb stilusproblémája. Már az előzőekben is láttuk, hogy Shakespeare jellemekre épiti darabjait. A tragédia abból származik, hogy bizonyos emberek Összekerülnek, abból, hogy azok éppen olyanok amilyenek. Amig elsősorban embereket látunk magunk előtt, addig sohasem annyira kiszámitha«. tó, hogy a következő pillanatban mi fog történni, sokkal nagyobb az ember cselekvési szabadsága, vagy legalábbis ugy érezzük. Vegyük megint az Othelló

t: Othello ugyan feltartóztathatatlanul halad végzete felé, mégis állandóan az az érzésünk, 135