Földényi F. László: A polgári dramaturgia kialakulása Angliában - A restaurációs dráma (Színházelméleti füzetek 7., Budapest, 1978)

V. Elvi következtetések

helyen és egy féltucatnyi sajátszerzeményü szerető élvezetével, hanem még nyakamba veszem Vainlove ügyét is, mert neki tul nehéz; igy azután nemcsak más férjek feleségeivel kell lefeküdnöm, de a szeretőikkel is foglalkoznom kell." /1/1/ A meghódított nőkhöz kizárólag racionálisan lehet viszonyulni, ugyanis a nőkkel való kapcsolat célja alapvetően kizárja a szenvedélyeket. Ugyanez vonatkozik azonban a többi hősre is. Az udvarlás általános módja a restaurációs drámákban abban áll, hogy a hős lehengerlőén udvarol, de egyszersmind kivülről reflektál önmagára is. Ez olyannyira általános, hogy még az olyan kapcsolatok esetén is, ahol szerelem forog fenn /pl. Llirabell és ííi 11 amant között az Igy él a világban/, a szerelmesek nem hajlandók felfedni érzéseiket, s csak józan megfontoltsággal tudnak egymáshoz közeledni. Az ilyen jellegű kapcsolatok arra utalnak, hogy ez a világ eleve kizár minden olyan viszonyt, amelyben a szereplők nem csupán tárgyak, hanem embernek is tekintik egymást. A vigjátékok szereplői tökéletesen eleget tesznek Hobbes leírásának, miszerint az ember puszta rugókból, kerekekből stb. áll. Congreve hőseiről irva Hazlitt helyesen állapitotta meg ezeknek lényegét: "A természet, szenvedély vagy képzelet rugóit csak gyöngéden érintik meg... Külsődleges, konvencionális benyomásokra utalnak...: a születés, vagyon, kapcsolatok, ruha, műveltség, divat, közvélemény, csodálok tömege: ezek játszanak, ezek csiklandozzák hiúságunkat, vesztegetik meg érdekünket, nyugtala„ 9 nitjak meg tunyasagunkat, ezek esnek egybe előítéleteinkkel." Hazlitt jó érzékkel látta meg, hogy elsősorban nem emberekről, hanem intézményekről van szó ezekben a drámákban. A szereplők elveszitették eleven kapcsolatukat a személytelenné váló világgal és annak egyre bővülő intézményrendszerével. A művészet szempontjából ez kettős következménnyel járt: egyfelől megszűnt az élet és művészet olyan közvetlen és reflexiótlan kapcsolata, amely kb. 1600-ig az Erzsébet-korban létezett, és a művészet az élethez csak sokszoros reflexióval volt képes viszonyulni. /Gondoljunk akár John Donne-ra és a metafizikus