Földényi F. László: A polgári dramaturgia kialakulása Angliában - A restaurációs dráma (Színházelméleti füzetek 7., Budapest, 1978)

IV. A restaurációs színpad és dráma dranaturgiai formalizmusa

zódás jelzi ezt az átmenetet: a restaurációs közönség gondolatilag már nem képes kiélni önnön szubjektiv vágyait és lehetőségeit, hiszen el van szigetelve és szubjektive semmilyen kiutat sem lát maga előtt. Ezért a diszletek látványosságának öncéluságához menekül; érzékileg próbálja még magát hősnek látni. A XVIII. századra eltűnik ez a diszlet - ám vele együtt az eleven közönség is. Ez az átmeneti jelleg a színdarabokban is megfigyelhető. Mindenekelőtt az egyre fokozódó formálissá válásban, ami természetesen csak az Erzsébet-korhoz képest formális, hiszen a XVIÍI. századdal összehasonlítva a restauráció hősei aktiv és tevékeny•emberek - miként a restauráció még valóban nagyobb lehetőséget adott az egyéni játéktér számára, mint a következő évszázad. A formalizálódás a szindarabok számos elemében mégis észrevehető volt. Ez a formalizálódás azonban a legtöbb esetben szükségszerű volt, főként a szinházi közönség megváltozott pozíciója miatt. A legfeltűnőbb ebből a szempontból a prológusok és epilógusok szerepe. Az Erzsébet-korban ez a két elem mindig'szervesen hozzátartozott az előadás cselekményéhez, és azt mélyítette el. A restauráció idejére azonban szerepe alapvetően megváltozott, és személyes hangvételűvé vált. Kialakult a prológus és epilógus "műfaja"; egyetlen darab sem Íródott ezek nélkül. Feladata elsősorban nem az volt, hogy az előadott történetet magyarázza, bővítse stb., hanem mindenekelőtt az író számára ez volt a megfelelő alkalom, hogy kilépve a darabból, szabadon társalogjon a közönséggel. Collier a restauráció drámáját bírálva a következőt jegyezte meg: "A prológusok és epilógusok néha végtelenül botrányosak... A színészek valójában elhagyják a színpadot, és a fikcióból kilépnek az életbe. Itt azután a páholyokkal és földszinttel társalognak, közvetlenül a közönséghez beszélnek... Szégyen és példanélküli léhasággal van itt dolgunk: a költő 12 itt önmagán is túlszárnyal." A prológusok és epilógusok ilyen módon puszta szórakoztatássá váltak /némelyik pl. olyan jól sikerült, hogy többször is el kellett mondani/ és a darab